Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Csalog Zsolt: Az a jó közép
bői tudja meg, hogy mi vót éjjel, hanem beszélhessen még a mozdonyvezetőkkel, akkor kell széjjelszedni mindent, hamarabb megtalálja a hibát — na ennyire előrelátó, ennyire tervező, előre gondolkozó az öreg! Ott lakunk a gyár mellett a telepen, mellettünk megy el a vasút, arra járnak a fater mozdonyai — ugye ő délután otthon van, de állandóan fülel, figyeli őket. — Na — azt mondja—, holnap muszáj korán bemennem, mer ezt meg kell igazítani, nem jól szól! Szóval ilyen vájtfülű az öreg a motorokhoz! Az iskola nekem már Pesten kezdődött. Hát, „Pesten”: a tizenhat kerületbe, Rákosszentmihályon, szóval egy kültelki iskolába, majnem faluba. És ezér az iskolák között a különbség még ma is érezhető. Hiába Pest, de nem volt ez egy nemtommilyen iskola. Rossz se volt azér, kimondott rossz, mer emlékszek egy tanárnőre aki első osztályba tanított — még ma is szeretem azt a tanárnőt. Egy fantasztikus nő volt, egyszerűen FANTASZTIKUS, még ma is azt mondom, hogy olyan pedagógus köllene MINDENHOVA! Őnála JÁTSZVA megtanultunk mindent, és nem féltünk iskolába menni, hanem SZERETTÜNK JÁRNI! Na csak aztán ugye az is, hogy fiúosztályba jártam, csak fiúkkal, és hát persze ha fiúk így összeverődnek, pláne már úgy hat-hetedikbe — nem egy könnyű ügy. Fékezhetet- lenek voltunk, az ellógástól kezdve az ablakon kiugrálásig minden ment ott az órákon — két tanár tanított minket, mer először három volt, de a harmadikat azt elvitték kezelésre, egy fiatal énektanárnőt, mer kicsináltuk szegényt. Akkor került oda, nagy ambícióval, szeretett volna mutatni valamit, hordta nekünk a lemezeket, próbálkozott volna — de hát KIT ÉRDEKELT az ottan! Kezdett már akkoriban jönni a bit is, meg hát különben is: a Bahnak meg a Lisztnek a szimfóniái KINEK kellettek?! Ő meg szerencsétlen tépte a haját, ideges volt, kiborult — na hetedikbe már aztán nem is tanított, elvitték, elment. Mikor hetedikes voltam, akkor jöttünk át Vácra, év közbe. Iparitanuló itt lettem már. Namost minálunk nem az van, mint sok helyen, hogy a nagymama eldönti, hogy a kislányból mi lessz, és akkor „hát igen, jó, akkor ez lessz” — nálunk ebbe eggyáltalán nem szólt bele senki. Mondjuk egy dolog megvolt, az nagyon megvolt: hogy a SZAKMÁT, azt ha törik, ha szakad, azt a kezünkbe adják. Abba nincs melléduma: a SZAKMA, az mindenkinek kötelező! De már hogy mi legyen az a szakma, az az én dolgom volt. Én választottam — de akkor azt végig kellett csinálni keményen! Utána már nem érdekes, ha a szakma megvan, azt csinálok amit akarok, ha utólag mégse tetszik, vehetem a kalapom és mehetek ahova jólesik, hogy mégse ezt csinálom, megszerzek egy másikat, harmadikat, akármit, az már senkit nem érdekelt — de a kezdő alapot, azt kötelezően megkaptam. Az öreg ebbe nem tréfált! A három évet, azt BECSÜLÉTTEL végig köllött csinálni! Úgyhogy mondom a szakmámat én választottam. Nyócadikba odanyomják az embernek a prospektust, ott vannak benne fölsorolva a szakmák, megnéztem, végigolvastam — így lettem hajóépítő. Az, hogy továbbtanulni, íróasztal mellé kerülni — ez valahogy föl se merült bennem. Meg egyik öcsémbe se. Valahogy ez minálunk nem cikk! Nem: egy SZAKMÁT — és kész. Igaz, hogy nem voltunk valami csudálatos tanulók, eggyikünk se, mer mindegyik olyan közepessen —szóval átlagossak voltunk! Olyan normális, átlagos srácok, szerettünk csibészkedni, meg főleg nem tanulni, közbe persze, ami muszáj, azt megcsináltuk mégis — szóval valahogyan végiglavíroztuk az iskolát. Namost, hogy mér pont hajóépítő akartam lenni — hát lehet, hogy volt ebbe egy kis romantika is. Szóval az hogy HAJÓ, egy NAGY VALAMI, úszik a vízen, és az ember lássa, hogy — hát igen, ezt ÉN csináltam, vagy hát ÉN IS csináltam —valahogy ez izga40
