Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Csalog Zsolt: Az a jó közép

gyónt. Hogy innen el nem visznek semmit, mer aki hozzányúl valamihez azt kereszt tülszúrják! Hogy kilépni lehet, de elvinni semmit — ászt így akkor nem is lépett ki senki. Meg nem is volt úgy semmi különössebb probléma, mer a szomszéd falukba katonaság volt, úgyhogy túlzottan nem ugrálhatott senki, lapos vót mindenkinek.

Inárcsról kerültünk föl Pestre, a tizenhat kerületbe. Ott már iskolás voltam. A fater akkorára mozdonyvezető lett, de dolgozott a muter is, ultrát csomagolt a Fehér úton, meg bedolgozó volt egy kátéeszbe, műbőr táskákat varrt, ilyesmiket csinált. Csak viszont nem tudtunk megmaradni Pesten se, mer lakás nem volt. Ez az egész állandó vándorlás, ez nekünk mind a lakás miatt volt. És ennek csak itt lett vége Vácon. Hatvanhatba fölépült a Décéem, hívták az öreget, megadták a lakást öttünk Vácra.

> ott dógozott akkor a fater vagy tíz évig a Décéem be. Gépszerelő lett, mer magas volt már a vérnyomása, nem vezethet gépet tovább. A muter meg szallagkezelő lett a Décéembe, meg a Kötöttárugyárba dógozott — csak most nemrég lett ráparancsolva, hogy maradjon itthon, mer négyőnkre van elég munka itthon is, hát fölösleges hogy azmellett még nyóc órát gyárba legyen, amikor a pénz se kell már — nehezen ment, mer anyám nem tud nyugodtan ülni otthon, azt lefektetni se lehet! Hát egész életibe mindig dógozott, meg lehet érteni: ideges, ha nem nyüzsöghet! De különben a fater is ilyen, összeillenek: SZERETNEK dógozni, őnekik nem kényszer a munka! És ezt talán mi is örököltük tőlük.

Tíz év után jött el a fater a Décéem bői — olyan főnököt kapott, aki nem értett a dogokhoz, de azér állandóan belekotyolt mindenbe, nem jöttek ki, persze az öreg is nyughatatlan egy kicsikét, ilyen vándorló hajlamú ember — meg az van vele, hogy ő mindig előre gondolkodik, mindig előre lássa a hibát, hogy az be fog következni! És akkor mondja, de persze nem hallgatnak rá, és akkor csak eszi magát, a végin tényleg bejön, amit mondott, akkor kiborul — na szóval így jött el a Décéemből is.

Hát mivelünk is ezért hadakozik állandóan, a gyerekeivel! Hogy lássa előre a dogokat, és akkor bekövetkeznek, és „ugye mondtam előre, hogy ez lesz!” És igaza van. De hiába, mer a következő alkalomkor ugyanúgy csináljuk! Ugye ötvenhárom éves, nagyon nagy élettapasztalata van, az idő, de főleg az a háború utáni időszak sokmindenre megtanította— és akkor mi meg nem akarjuk átvenni tőle. Na nem is hogy nem akarjuk, csak valahogy— amilyen ugye afiatal!—szóval lassabban, mint ahogy ő szeretné. Mer a végin csak átvesszük! Mer lassan csak muszáj a magunk lábára állni, és sokszor bejön már, hogy „de jó, hogy az öreg ezt is magyarázta, erre is figyelmeztetett!”, és akkor nem kell a saját fejem után menni, hogy ráfázzak vele, hanem hát tudom az öregnek az élet- tapasztalatát hasznosítani magamnak — és énszerintem MINDEN fiatal így van evvel, hiába hőbörögnek a mostaniak, hogy „nem kellenek az öregek, minek?!”, mer a végin csak rászorul mindenki, mer hiába, hát csak az öregeknél van az élettapasztalat! Ha nem vagyok ellensége magamnak, csak muszáj átvennem tőlük! Hogy ne a magam kárán tanuljak meg mindent, hanem már egy lépcsőfokról tudjak indulni! Mer jó: van ami idejét múlta, amire már nincs szükség. De van amire meg szükség van. És azt át kell venni, meg kell kapni az öregektől!

És hát nagyon tud a fater. A szakmájába is: hát a motorokhoz piszkosul ért! Hogy minden érdekli, ami gép! Ezér is van annyi járgányunk. Tud nagyon az öreg — hát hiába, megtanulta a szakmát, az alapja megvan neki. Hogy ugye mérnök akart lenni — csak aztán a háború mindent elvitt. Elvégezte a gimnáziumot, az érettségije már nincs meg neki tulajdonképpen, mer akkor már vitték őket ki Németországba, hogy majd ott leérettségiznek — ő meg meglógott. De ettől függetlenül az alapja nagyon megvan neki! És él-hal a motorokér! Az ÉRZI a motort! Most Pesten dogozik, a vasútnál; motorszerelő. De bemegy minden nap korán, sokkal kezdés előtt, hogy ne másodkéz