Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Csalog Zsolt: Az a jó közép

CSALOG ZSOLT

VALÓ VILÁG

AZ A JÓ KÖZÉP

Múltkor a Gitta — ő a könyvtárosunk, mentem kölcsönözni és beszélgettünk — megkérdezte tőlem, hogy mi volt eddig a legszebb az életembe.

Hát elég furcsa kérdés, és nem is tudtam mit felelni rá. Mert nem tudok semmi ilyen „legszebbet” mondani! Nem tudok.

Szóval én elég átlagos ember vagyok, egy közép-ember, énnekem nem volt semmi olyan csodálatos, olyan kiugró------De nincs az a rossz se! Ugye az ember mindig úgy próbálja irányítani, hogy nekem jó legyen, egyenletessen jó, és ha ez nagyjából sikerül, akkor-------Ugye annyira közössen csinálunk otthon is mindent, hogy olyan nagy valami, olyan különös élmény nem nagyon adódik. De ugyanúgy a gyárba, a munkahelyemen is. És nekem nem is hiányzik ez különösebben. Mer hát tulajdonképpen amit közössen csinál az ember, az is élmény azér. És nekem ez is elég élmény.

Lehet hogy ha soká gondolkoznék rajta, eszembe jutna valami, ami hát nagyon rossz volt — de nem biztos. Az ember a rosszat elfelejti. Én nagyon hamar elfelejtem. De nem tudok a szépre se emlékezni, olyan különösebb valamire. Szóval mindenbe az az átlagos, az a jó közép------*

Mi csak hatvanhatba kerültünk ide Vácra. Apám az pesti, született pesti. Tizenhat kerület. Anyám meg dunántúli, várpalotai, ott is találkoztak össze. De közben laktunk még sokfelé — össze se tudom pontossan szedni.

Nagyapám rendőr vót Pesten, közbiztonsági rendőr. Szóval nem a legrosszabb körülmények között éltek ők már azelőtt se, nem fényessen, de mondjuk az átlagosnál jobban álltak, úgyhogy a fater járhatott gimnáziumba is, meg asziszem a két testvére is gimnáziumot végzett, és a fater vegyészmérnök akart lenni, mer könnyen tanul, nagyon tud a fater. Csak aztán közbeszólt a háború. A nagyfater ott is maradt, meghalt a fogságba — én őt már nem ismertem. És akkor így a gyerekek se tanulhattak tovább, hanem munkát keresett az öreg és így került Várpalotára a bányába.

Meg ott vót a muter is. Egy darabig ő is a föld alatt dolgozott — ugye a háború után, széncsata, meg izé — oszt így összekerültek. Én még Várpalotán születtem, meg a nagyobbik öcsém is. Aztán mentünk tovább.

Először tán Dabasra? Alighanem. Kicsi voltam még, alig emlékszek Dabasra, csak a Télapóra emlékszek az egészből: bundába, lánccal, totyogó öreg bácsi, végigjárta a falut, vitt a gyerkeknek mogyorót, diót, almát, és én nagyon féltem tőle — erre emlékszek, másra nem.

Utána Inárcson laktunk. Gépállomás, téeszszervezés — ezek a dógok mentek ott akkoriba. Hát sokat ebből se tudok, mer négyéves körül voltam csak — ötvenkettes vagyok. Ott ért minket az ötvenhat, szóval az ellenforradalom is, olyan különösseb- bet abból se láttam, inkább már utólag tudtam meg, az öregnek az elmesélésiből, hogy a téesz megmaradt, az inárcsi Fehérakác, ami még máma is menőtéesz, és már akkor is jól ment, és vasvillával őrizték a parasztok az elnökkel eggyütt a téeszva38