Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 6. szám - Jékely Zoltán: Valencia (elbeszélés)

álmodta bele magát a muzsika szuggerálta ki tudja, miféle látomásba... A csinnadratta forrása pedig nem volt más, mint egy húszas-évekbeli ütött-kopott táska- gramofónon forgó lemez, mely Gy. odaérkezte után pár pillanat múlva halálhörgés- szerű nyekergéssel megállt. — Brávó! Hogy volt! — kiabáltak és tapsoltak néhányan a félkaréjban ácsorgók közül, de a rinocérosz-asszonyság nem ugrott be nekik, hanem, miután a masinát felkurblizta, egy gyékényszatyorból, csak úgy vaktában, másik lemezt vett ki s tett fel a korongra. És a sivár alkonyatba az előbbi hadastyán-zenebonának ellentéteként, omlatag, bársonyosan ringató dallam áradt, s járta át a közönség egész napi robotban megfáradt szívét. A Barcarola volt, a Hoffmann meséiből. . . Gy-nak ezúttal szemét sem kellett behunynia ahhoz, hogy a pesti szomorú templomtérről, azaz: szülővárosa sétateréről felröppenve, egyszeriben Velence aranykupolás templomai közt találja magát, s oly érzékletesen hallja a vén gondolás elnyújtott rikoltásait, evezőjének loccsanásait a háta mögött — mintha tegnap hallotta volna, s nem 15 évvel azelőtt... És tekintete, alighogy a szemét kinyitotta, miért-miért nem, egyenest az alvó-baba orcájú leánykát célozta meg, akinek felső teste, valami szürkés-barna köpenybe, vagy pokrócba burkolva, most lassú 3/4-es ütemben ringatózott, s mintha az ő lehúnyt szemhéjjai alatt is egy Velence-látomás filmecskéje pergett volna . . . A banya eközben szivart kapott egy áhitatos bámészkodótól, akit bizonyára ismert, s nagy pöfékelésbe kezdett a leányka orra alatt, hadd jusson annak is a ritka, arany- gyú'rú's külföldi szivar illatából... És Gy., ahogy jobban szemügyre vette őket, a jobb időket látott plüsslebernyegbe burkolt hájtömeg asszonyt, s a valami módon hozzátartozó, álmatag csecsebabát — meg mert volna rá esküdni, hogy ezek holmi rémmesének cselekvő és szenvedő hősei... A Barcarola még szólt, de Gy. Velence rózsa- felhőcskés égboltja alól elüldözötten, ismét a késő őszi, zimankóra hajló pesti alkonyaiban, kiúttalanul, s földbegyökerezett lábbal, a lehúzott rozsdás redőnyű üzlet előtt találta magát.

Borzongással vegyes tűnődéséből rekedtes, elnyújtott csikorgás rezzentette fel: a lemez lejárt. Ekkor szólalt meg, szinte ugyanazon a hangon, a rinocérosz-asszony: — Olcsó lemezvásár! Soha vissza nem térő alkalom! Tangók, keringők, magyar nóták, katonadalok! — És, jóformán a többi ácsorgót semmibevéve — mintha egyenest neki károgta volna! Erre vallott az is, hogy a Barcarolát kacsintó vigyor kíséretében a kezébe nyomta. — Uram, tessék, tessék, csak el ne essék, mert kár volna érte! — amit a lemezre is, az úrra is lehetett érteni.

Gy. e kitüntetéstől annyira megilletődött, hogy engedélyt kért a papírosba göngyölt többi lemezt is szemügyre venni. Lehajolt s az asszony behemót vállán átnyújtva, — hogy orrába zúdult annak penész- és izzadtságszaga, — sebtiben, hevenyészve válogatni kezdett. így is megállapíthatta, hogy erősen összekarcolt, levitézlett, repedezett, többnyire olvashatatlan címkéjű darabok; s csalódása túlságosan kiülhetett ábrázatára, mert az asszony vastag manccsal galléron ragadta, magához húzta s nagytitkolózva súgta fülébe, hogy van neki a lakásán ezer is, a legkényesebb ízlést is kielégítik . . . Látja, hogy úriemberrel van dolga, válogathat belőlük kedve szerint. . .

Az ajánlat kapóra jött: miért ne vásárolna egy párat, már csak méltatlanul nyugállományba helyezett gramofonjának reaktiválása végett is, no meg, hogy múltidéző melódiákkal emelje születésnapi estélye hangulatát.

A hatalmas némber ajánlatára mosolyokkal mazsolázott diszkrét bólintással válaszolt; ez elég volt, hogy újdonsült ügyfelei rögtön cihelődni kezdjenek . . . Egy-két perc, s a bámészkodókat faképnél hagyva, hármasban vonultak egy elhanyagolt világításé utcán, a múltszázadközépi városrész szíve felé. És bármilyen homályba-feledkezett volt a környék, egy-két járókelőnek mégis feltűnt, s ki tudja, milyen eszmetársításokat ajándékozott a furcsa összetételű társaság.

31