Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 1. szám - Varga Csaba: Hadjárat, haddal (regényrészlet)

— Éppen ez hiányzik nekem! — tört ki Hevesi.

A játék ezzel véget ért, Lovas értetlenül bámult Gáborra, aki elfordította a fejét. Haja eltakarta a fülét.

— Mi bajod van? — a kérdés komolyan hangzott.

De Hevesi ott folytatta, ahol Lovas elkezdte: hirtelen bebújt az udvari bohóc maskarájába, hogy aztán néhány szorongató kérdést kibeszéljen. Ám nem tudott elég felszabadultan bolondozni.

— Miért kell nekünk mindig hinni a jövőben? Ha semmi biztosíték sincs arra, hogy folyton fejlődni fogunk? Vagy nekem hivatalból miért kötelező optimistának lenni? Miért nem jelenthetem ki, hogy nincs kedvem élni, pedig nem vagyok megbéklyózva? Valóban baj, ha rossz a közérzetem, s úgy látom, hogy a kifinomult, de kiüresedett Európában nincs esély a boldogságra?

Megrázta a hideg — nemcsak azért, mert esteledett. Egyáltalán nem tapsolt, hogy akár az ellenkezőjét is állíthatja annak, amiről egyébként sincs eléggé meggyőződve, fázósan átölelte: a saját vállát. Ebben a percben maga sem tudta, hogy mit gondol 'gazából, s mi az, amit eltúloz vagy megjátszik. Idegesen fintorgott, pedig nem akarta kimutatni, hogy mi történik benne. Legszívesebben körbe járta volna a teraszt — mint egy cellát? —, ha nem idegenkedne a feltűnéstől.

Hallotta, hogy Lovas válaszol, de alig figyelt oda. (Tiszta őrültség: tükörben látta az arcát, s azt, hogy két ujjával — a hüvelyk és a mutatóujjal — kiránt egy szőrszálat az orrából, pontosabban a jobb orrlyukából.)

— Akár azt is bejelenthetjük — folytatta Lovas —, hogy egyelőre nem hiszünk abban, hogy Kelet-Európa lesz a bölcsője az új kultúrának. Vagy azt is kihirdethetjük, hogy mi is feladjuk a harcot, s átállunk azok — népes! — táborába, akik abban sem hisznek, hogy saját városukat megreformálhatják.

Hevesi felnevetett: — Ez nem rossz! Abban sem, hogy saját munkahelyüket.

A nevetés látszólag megint kitöltötte az űrt, Lovas Pál úgy tehetett, mint aki jól végezte dolgát: barátságosan hátba vágta Hevesit és megkönnyebbülve faképnél hagyta, mert valami olyat érzett, hogy szavainak nincs értelme, s maga sem tudja, hogy mit akar mondani. (Mint a jó írók? — ezen a hasonlaton legalább nevetett.) Hevesi mielőtt arra gondolt volna, hogy üres luftballonok ők, s egyáltalán nem istenek, felidézte azokat a tárgyakat, amikbe kapaszkodott: karosszék, nyugágy, korlát.

A táborban este tíz órakor — vagy valamivel később — oltották el a lámpákat. Különös takarodó ez: nem kötelező aludni. Egyedül az ajtókat kellett becsukni, de azokat sem kulccsal. Minden más nyitva maradhatott: colás üveg, szekrény, ablak, szem s lélek. A szakmunkástanulók hatágyas szobákban laktak, emeletes ágyakon aludtak és az esti takarodó után bármelyik csoportvezetőt behívhatták vendégnek. S éjfélig beszélgethettek.

A hármas szoba — az egyik lány szoba — megint Hevesit kérte, aki csendes elégtétellel lépett be a félhomályba, ahol a szoba közepére már kikészítettek egy üres széket. Tudták, Gábor ott szeret — jól lecsúszva a széken — elnyújtózkodni. Belső remegése enyhült, de az első tíz percben alig szólalt meg, hagyta a lányokat csevegni, és várta hogy feltöltődjön. Ahogy a lányok az ágyon feküdtek, jellemezték önmagukat. Volt, aki fejére húzta a paplant, de alatta hallgatózott; volt, aki a felső ágyon félre túrta a paplant, s féloldalra könyökölt, úgy, hogy a hálóing megfeszüljön a kamasz-melleken.

— Kiss Gyöngyi kérdezni akar valamit — titokzatoskodott Köves Virág, aki távoli rokona volt a pénzügyi osztályvezetőnek.

Ekkor az ablak mellett, az egyik lány felült az alsó ágyon; térdét felhúzta és átölelte.

— Azt hiszed, nem merem megkérdezni? — Gyöngyi öntudatosan felelt — Bár Virág kíváncsi arra ...

29