Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 5. szám - VALÓ VILÁG - Miskolczi Miklós: Szerelmeskedések (részlet)

ritkábban, mint ahányszor szeretné, mint ahányszor nemi vágy ébred benne valaki iránt. Ha kölcsönös, viszonzott, igaz szerelmekre várnánk, ha csakis ezzel tehetnénk úgy ahogy szalonképessé egy külső kapcsolatot, akkor . . . talán akkor ennek a könyvnek sem volna tárgya, témája, nem kellene megírni. Csakhát, nem várunk! A párkapcsolatok egyik gyökeres változását éppen a sietségben születő, rokonszenv alapú külső kapcsolatok elterjedésében látom. Abban a készséges beletörődésben és felismerésben, hogy a szerelem nem jön, viszont az élet megy. Múlik. Ne múljék hiába! Túltesszük hát magunkat a szerelem hiányán, és néha még örülünk is, hogy a rokonszenv alapú kapcsolatokban megőrizhetjük individualizmusunkat, szabadabban érvényesíthetjük érdekeinket. És lám, így is viszonylag jó, viszonylag tartós lehet a kapcsolat. A partner sem igényli már az érdekek feladását, ha viszonzásként ő is vigyázhat a magáéra. Ilyetén tehát csak érdekegyeztetésről van szó, szerelem helyett.

A rokonszenv alapú kapcsolatokban megfordul egy tradicionális folyamat.

Balatoni SZOT-üdülő erkélyén át hallottam és mindjárt jegyeztem is az alábbi beszélgetést :

Férfi: De hát miért nem akarod? Ha már egyszer följöttél és egyedül vagyunk... Mit gondoltál, mit fogunk csinálni éjjel a szobámban?

Nő: Alig ismerjük egymást. Te is nős vagy, nekem is van férjem, gyermekeim . . .

Férfi: Na és? Itt van ez a jó kis szoba, benne az ágy, a lehetőség, rokonszenvesek vagyunk egymásnak, hát mire várjunk még . . .?

Később a zajokból értesültem, hogy nem vártak másra.

Néhány éve, vagy évtizede az utolsó mondat alighanem még így hangzott volna: itt van ez a jó kis szoba, benne az ágy, a lehetőség, szeretjük egymást, hát mire várjunk még . . .? Csak hát ki hinné el, hogy háromnapos üdülői ismeretség után lehet szexuális kapcsolatot indító, igazoló szerelemről beszélni! Máig emlékszem arra a történetre, amelynek hőse éppen egy szabadságát töltő asszony volt, és aki a félnapos ismeretséget követő intim együttlétben annyira elveszítette a mércét, hogy ezt kérdezte: „szeretsz apuka?”. Barátom, akié a történet, állítólag azt felelte, hogy „persze, csak mondd meg a nevedet”.

Szerencse (?) hogy nagy hazugságokat már csak kevesen igényelnek. Kiöregszik, vagy kihal ez a korosztály és vele a divat. Persze a biztatás és a biztosítás igénye azért megmarad. Hangulati okokból a szerelmen kívül eső kapcsolatokban is szükség van bizonyos „vallomásokra”. Ezek azonban jobbára csak az erotikus játék idejére korlátozódnak és gyakran nem is annyira a társ, mint inkább önmagunk „felsrófolására” szolgálnak. Komoly, méltánylandó hivatkozási alapnak elegendő a rokonszenv, arról illik is beszélni (míg a szerelemről nem!) és az el is hihető.

Máskor is voltak házasságon kívüli szexuális kapcsolatok. De még mennyire! Ezek többségének azonban volt egy kialakult, klasszikus menetrendje: megismerkedés- rokonszenvezés-széptevés, udvarlás — szerelem — pettingelés — szexuális kapcsolat. Ez a sor, ez a rend érthetően időigényes volt, ma is az. A mostani — nem mondom, hogy általános, de szaporodó és új gyakorlat — sokkalta racionálisabb, lényegretörőbb. Hogy mi a lényeg? Férfi—nő egészséges viszonyának legtermészetesebb csúcsa a szerelemmel igazolt nemi kapcsolat. Az ehhez vezető út lett racionálisabb, időben rövidebb. Mert lemarad belőle a szerelem. Igaz ezzel megrövidül, szépségekben és élményekben is szegényesebb lesz.

A nemi kapcsolatok lelki szépségeit és gazdagságát a szerelem adja. Tudott dolog, hogy az erosz megelőzi a libidót, de klasszikus értelemben is, Engels szerint is összetartozik, feltételezi, erősíti egymást. Elméletileg ma is indokolt volna a szétválaszthatatlanság. Aki átélte, tudja, hogy igazán szerelemmel jó szeretkezni és hogy a jó nemi kapcsolat mennyire stabilizálja a szerelem érzését.

31