Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 5. szám - Pelle János: Bilincs és ragasztó
5. Beköszöntött a szeptember. Hullottak a levelek, megnyíltak az iskolák, s Zsófi hasa is kigömbölyödött. A jövendő apa napjai őrjítő lassan teltek: az iparági ülés napjáig mintha ólomlábakon vánszorogtak volna a percek. Keraban Miklós egyhangú életébe csak apja levelei hoztak némi változatosságot. „Kedves fiam — szólt a legutolsó otthoni episztola—.akivel csak találkozom a megyében, mind azt mondja, illő lenne már elvenned egy tisztességes lányt, s az unoka is elkelne már. (Mint látható, id. Keraban Miklós, nyugdíjba vonulása alkalmával a Munka Érdemrend bronz fokozatával kitüntetett gyógyszerész elmaradt az eseményektől, s nem sejtette, hogy az unokája már útban is van.) Ami pedig a munkahelyedet illeti, írtam már egy sereg lehetőségről, ami a magadfajtának kínálkozik, de megmondom őszintén, legjobban a Vízmű tetszik, ahol néhány éven belül főmérnök is lehetsz” — írta id. Keraban Miklós egy sereg családi hír után, csak úgy odavetve. No lám, a Vízmű, gondolta a fiatal szakember, van ízlése az öregnek, azt meg kell hagyni. Gyerekkorában szívesen játszott a folyó menti kutak körül, ahova csak ő léphetett be, mert az igazgató apjának régi barátja volt. Kevés munka, sok pihenés. A szivattyúk maguktól is üzemelnek, s a kutak előtt, a füzesben lehet a legszebb pontyokat fogni a Kapósban. S a szabadalmazott panelek? — villant át Keraban Miklós agyán a gondolat, mely egycsapásra elűzte gyermekkora kedves emlékeit. Ez az utolsó alkalom, hogy eldőljön: bilincs vagy ragasztó. Ha most sem engedélyezik a próbagyártást, felmondok K. O.-nak, határozta el magában Keraban Miklós fiatalos türelmetlenséggel. Az utóbbi időben egyébként több jel mutatott arra, hogy eldől az ügy: igazgatója otthon és agyárban egyaránt kerülte őt, mintha csak \árná, hogy diadalmasan közölhesse vele az örömhírt. Végre eljött a döntés napja. Keraban Miklós egész éjjel nem aludt, a nyugtatok ellenére is föl-fölriadt. Reggel úgy ment be a gyárba, mint az alvajáró, a portás köszöntését csak biccentéssel viszonozta. Az ablakból figyelte, mikor gördül be végre a kapun a vállalati kocsi, ami az iparági ülésről szállítja vissza K. O.-t. A délelőtt eseménytelenül telt el, legalábbis erről az időről Keraban Miklós egyetlen emléket sem őrzött meg, mint ahogy azt is elfelejtette, mi volt aznap az üzemi ebéd. (Feltehetőleg pörköltcafatokat evett tarhonyával, mint minden csütörtökön). Fél öt előtt tíz perccel feltűnt a fekete kocsi, s K. O. ruganyos léptekkel vonult be az összkomfortos faházba. Keraban Miklós tudta, hogy az illendőség kedvéért meg kellene várnia a reggelt, de nem volt képes türtőztetni magát. Kollégái szánakozó mosollyal figyelték, amint szélsebesen rendet csinál az íróasztalán, s mintha puskából lőtték volna ki, végigrohan az udvaron. K. O. éppen menni készült, esernyője már a karján volt, amikor Keraban Miklós belépett. — Bilincs vagy ragasztó? — lihegte az ifjú szakember. — Dialektikusán kell nézni a dolgot — mondta barátian az igazgató, s magyarázni kezdett az objektív nehézségekről, az ifjúsági törvényről, az integrációról és a brigádfelajánlásokról. Keraban Miklós arca elszürkült, s egyetlen hang sem jött ki a torkán. Két lépést tett hátrafelé, majd sarkon fordult, s úgy csapta be maga után az ajtót, hogy a hitvány falak megremegtek belé. A következő néhány óra története ködbe vész. A legvalószínűbb, hogy Keraban Miklós legalább öt kocsmát látogatott végig, alkalmi ismerősei társaságában. Este fél kilenckor vetődött haza. A házban csak az öregasszony motozását hallotta, K. O. az 15
