Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 1. szám - Varga Csaba: Hadjárat, haddal (regényrészlet)

ágyba. Pfuj! — undort érzett. A korosszéket ezért is váltotta fel nyugággyal. Egyszerűen bugyutának tartotta magát, amiért a telefonba követelőzött, mivel Gutainé

— ha akarná se — állíthatná le az ellenőrzést. Ő valóban csak végrehajtó, aki ráadásul élvezi, hogy így hatalomhoz jutott. (Gábor ezzel az erővel a lótetűre is ráripakodha- tott volna, hogy álljon fejre, mint egy kiváló tornász.)

Hevesi mester — úgy érezte: kijár neki a mester megszólítás — azok közé tartozott, akik nem adják fel a harcot. Ha harcba keverednek. Ugyanis nem harcolni, s nem győzni akart, inkább heverni egy nyugágyban, békésen elnyúlva, s arra gondolni, hogy ő az isten. Nincs tévedés: legkevesebb az, amit magáról gondolni szeretett, hogy ő egy isten, aki mindenre képes, s mindenek felett hatalma van. Ezt persze barátainak sem vallotta be, mert könnyen kinevethették volna, mondván, hogy elmúlt már harminc éves és idáig inkább csak vereségeket szenvedett, ha nem is látványosokat. Hevesiben régóta kész volt erre a válasz: „Ugyan, pajtásaim. Nem láttok túl az orrotokon, figyeljetek meg jól. Én valóban minden jelentősre képes vagyok, de az csak akkor fog nyilvánvalóvá válni, ha még többször a víz alá nyomnak. S mivel nem szeretek megfulladni, inkább a víz fölött fogok járni, mint egy isten.” Ezért hát azt gondolta, hogy ünnepelni kell a kis és a nagy senkiket, s tapsolni kell akkor, ha harcra kényszerítik és jól elverik rajta a port. (S itt keresendő annak a titoknak a magyarázata, hogy miért vigyorog úgy — mint egy szamárl —, amikor hadjáratot indítanak ellene.)

— Mi baj van? — lépett oda hozzá, nem éppen szomorúan, Rádusz, a csillagász, kinek álián hegyes szakáll virított, mintegy közhírré téve, hogy a szakáll gazdája nagy kópé.

Gábor nem tudta, hogy mit mondjon; megrántotta a vállát. Tényleg: mi baj van?

Rádusz nem hagyta magát: — Nyögd már ki . . .

— Nincs mit... — tért ki a válasz elől. S kívülről látta magát: a terpeszkedő férfit, aki mosolyog, mintha minden rendben lenne. Dühe elmúlt, félni nem félt, belül derűs volt, mint egyébként is. Amikor istennek tartotta magát, elsősorban azért tartotta, mert belül eredendően nyugalom volt. (Szenvelgő barátnője — Harangi Katalin — egyszer a fejéhez is vágta: Utálatos férfi vagy, mert ebben a boldogtalan korban tulajdonképpen csak boldogságra vagy képes . . .)

Ugyanakkor szégyellte is, hogy bajba került. Vagy bajba kerülhet. Rádusszal régen barátok voltak, bár általában csak szeretőikről és a szerelemről értekeztek, mégsem tudta könnyedén (a könnyedség kötelező stílus!) előadni, hogy képzeld egyko- mám, valami nincs rendben, sőt magam sem tudom, hogy mi; annyi bizonyos mindössze, hogy távollétemben az ellenőrök valamiben sántikálnak. Sántikálnak? Amikor erre gondolt, megérintette a félelem, éppen a baj megfoghatatlansága miatt. Tudta, Európának ezen a felén nem újdonság ez az érzés, de nem tudott eléggé fe/ü/emelkedni rajta.

Feküdt a nyugágyban és a fenyőfák törzsei között látta a rezzenetlen víztükröt. Aztán — valamilyen belső, parancsnak engedelmeskedve — újra a telefonhoz ment. Csak később, amikor már tárcsázott, akkor magyarázta meg döntését, mégpedig úgy, hogy legyen harc, ha valóban harc indul, bár még mindig nem hitte, hogy komoly veszély fenyegeti. (Hogy mi a komoly veszély? — Nem kísérletezhet? Kirúgják az állásából? Börtönbe csukják? Az utóbbi végképp nem jutott eszébe.) Interurbán

— tízszeres sürgősséggel — hívta meg Hatvani Győzőt, az epresi városi tanács népművelési csoportvezetőjét, közvetlen felettesét, aki ugyan nem barátja, de ellensége se. Kivételesen nem sokat kellett várnia. Higgadtan mesélte el a történteket, kitért arra is, hogy a végén kiabált Gutainéval; közben azonban eszébe ötlött, hogy Köves Mátyás, a pénzügyi osztály vezetője egyben a tanácsi apparátus párttitkára is. Nyilván

26