Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 1. szám - Varga Csaba: Hadjárat, haddal (regényrészlet)

ő rendelte el az ellenőrzést. Nem akárki! De egyelőre bízott önmagában, főnökében és a viszonyok normálisságában.

(Mellékes megjegyzés. Harmincvalahány éve az egyház hatalmát sikerült csökkenteni, de az emberek — Hevesi is — semmit sem változtak: éppenúgy hisznek olyasmiben, amiről láthatnák, nem olyan, mint amilyennek hinni szeretnék.)

— Győző! Arra kérlek, beszélj Kövessel — mondta Gábor —, hogy várjanak a revízióval, amíg végzünk a táborral. Akkor szívest-örömest állok elébük, de most nem mehetek haza, igaz?

— Majd meglátom — válaszolta Hatvani, együttérzés nélkül. — Ha lehet, elhalasztjuk az ellenőrzést. Rövidesen tájékoztatlak, hogy miben állapodtam meg a pénzügyi osztállyal.

Hevesi érezte a hang ridegségét, ám még mindig nem ocsúdott fel, sőt még jobban ki akarta provokálni a megértést.

— Gondold meg: kísérletet kezdek, ötven gyerekkel, magad is vallód, hogy az elképzelés izgalmas. így van? Most pedig éjt nappallá téve dolgozunk, hogy a kísérlet sikerüljön; hát nem őrültség lenne, ha haza mennék, csak azért, hogy az értelmetlen pénzügyi vizsgálat folytatódjon? Sejtheted, hogy nincs va ja fejemen.

— Nem sejtek semmit. És senki se mondta, hogy gyere haza.

Ez körülbelül úgy hangzott: Kuss! Fogd be a szád. Ne ugrálj. Ne is izgulj. Majd mi intézkedünk.

A telefon még csak nem is kattant.

Hevesi arra gondolt, hogy valószínűleg tévedett, amikor azt hitte, hogy a kis senkik már nem érzik korlátlannak hatalmukat. Lehet, hogy kifelé eljátszák a demokráciát, ugyanakkor nem tűrnek beleszólást a döntésekbe? Vagy: a hatalmat csak megjátszák, mert pontosan tudják, hogy a jogart — s más eszközt — kivették a kezükből? Állt, nekidőlve a terasz korlátjának, s ingerülten látta, hogy hiába dől neki — vagy kapaszkodik bele — eddigi világképébe, mert érvényes magyarázatot nem talál. (A gondolkodást ott kellene elkezdenie: mi is történt? Hát igen: mi is történt?!)

A rend totális volt: a víz csak akkor hullámzik, ha fúj a szél. Ugyanez másképpen: vitorlázni akkor lehet, ha megfeszül a vitorla. Csakhogy a szél most nem ficánkolt. Paralízist kapott. A hajók árbocán lógtak a vásznak. Gábor a korlátnak dőlve látta: a víz nem hullámzik. S így tovább. Nincs ennél utálatosabb. Miért nem vitorlázhatunk, ha a szél kifújt? Ha a tó tükrén sízni lehetne? Ha hóból lenne.

Egyedül az zavarta, hogy kiesett — ő is — a saját szerepéből. Érthetetlenül megzavarodott. Bánta már, hogy kedves volt elöljárójához, s ki akarta vívni sajnálkozását. Ahelyett, hogy toporzékolt volna vagy ridegen, keményen — mint Gutainé — ellent mondott volna. De most inkább dörgölözőtt, mint tiltakozott, s nem érveiben bízott, hanem felettese kegyét kereste. S mindez azt mutatta: gyenge, kiszolgáltatott, megtörhető. Mondhatnánk úgy is: koncnak való. Brrr. Árulás! Riadó!

Lovas Pál zavarta meg önértékelésében, azaz: önzavarában.

— Megnyugodtál már?

— Honnan tudod, hogy ideges voltam?

— Miért, az vagy? — nevetett a tar fejű (szebben: kopaszodó) szociológus, hiszen az volt a kommunikáció-divat, hogy bajaikról csak tréfálkozva tettek említést. — Csak nem miattunk akarsz sírva fakadni? Reggel szíven döftünk?

— Elnézést akartok kérni? — Hevesi rögtön vette a lapot — Leborultok előttem?

— Azzal talán ráérünk. Előbb meg kell roppanni a gerincünknek. Mindenesetre arra rájöhetnél, ha eddig nem döbbentél rá, hogy minket nem lehet megváltoztatni. Elmúltunk harminc évesek és nem szívesen engedelmeskedünk feleslegesen.

Gábor nem csóválta meg a fejét. Megtehette volna.

27