Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 1. szám - Varga Csaba: Hadjárat, haddal (regényrészlet)

neki! Még nem fordult elő, hogy valaki így beszélhessen vele. (Vehetjük úgy, ezzel a rideg kijelentéssel vette kezdetét valami, amit akár hadjáratnak is hívhatunk. Akár kurvaságnak is, mert Hevesi is így fogja minősíteni — majd, öt évvel később.)

— Ugye tudja — szólt vissza számonkérően, mintha ezzel kiegyenlíthetné a fölényes megjegyzést —, hogy a művelődési ház igazgatójának távollétében nem ellenőrizhetnek?

— Bizonyára. Na és? Mi Pásztor Zsuzsával azt a feladatot kaptuk, hogy ma reggel jöjjünk ide és vizsgáljuk meg az intézmény pénzügyi munkáját. S helyettese itt van.

Gábor fuldoklóit a dühtől.

Nemcsak azért, mert Gutainé a parancs végrehajtójának szerepébe bújt bele.

— Mit képzel? Mi az, hogy na és? Mióta beszélhet így egy igazgatóval, aki munkahelyétől éppen háromszáz kilométerre tábort vezet? Ki jogosította fel erre? Ki engedélyezte, hogy pénzügyi revíziót tartsanak, amikor nem vagyok otthon? Miért ennyire sürgős?

— Kedves Hevesi — hangzott a csendes válasz — maga mindig naiv ember volt. S magabiztos. Lehet, hogy most megleptük?

Naiv ember?

Megszeppent ettől a mondattól. (A veríték úgy kiverte, mintha halálfélelme lenne.) Már attól elképedt, hogy Gutainé minősíteni merte; az a Gutainé, aki egyszerű kis beosztott, a szolga had jelentéktelen figurája, aki csak akkor beszélhet így, ha tud valamit, ha beavatták. Ha Gábor pontosan tudta: a tanácsi kis senkik (mert a kontra- szelekció sokáig csak kis senkiket választott ki) a hatvanas években korlátlan uraknak érezték magukat, de a hetvenes évek közepére ugyancsak elbizonytalanodtak, pedig a társadalmi ellenőrzés még csak próbálgatta azt a gyerekcipőt, amelyben egyszer majd lábra kell állnia. Ahogy tévedhetetlenségük eszménye megingott, ugyanúgy keresték a jelentősebb, hivatali hatalom nélküli személyiségek kegyét, ahogy korábban a hierarchikus rendben fölöttük állók biztató mosolyát. Ezért akkor lehetett velük érdemben tárgyalni, ha a kívülálló ember a struktúrán belüli vezető módszerével, határozottan, ellentmondást nem tűrve, már-már megalázóan beszélt velük. Aki kedveskedik, dörgölőzni akart hozzájuk, annak kérését kíméletlenül elutasították, persze mosolyogva. Hevesi ezért a tanácsi előadókkal, még főnökeivel is úgy tárgyalt, mintha hetedrangú beosztottjai lennének, közben természetesen ő is mosolygott. Nem is ellenkeztek vele.

Hogy Gutainé valóban nem „hatalmi tényező”, azt jól igazolta, hogy most, amikor végre — ha nem is nagy — szerepet kapott, mindjárt ki is esett a szerepből, hiszen neki tilos volt elárulnia, hogy az utasításadók Hevesit naiv embernek tartják és meg akarják lepni ... (A hatvanas évek kis senkijei aligha követtek el ilyen durva hibát.) Gábor persze azért is rettent meg, mert ő aztán tudta, hogy tényleg naiv, s gyakran hiába magabiztos, hiszen akkor ugyanolyan kis senki, mint ellenfelei, amikor képtelen a hatalom logikája szerint cselekedni. Évek óta bizonyos hatalma van, ám túlságosan sokszor viselkedik úgy, mintha szabadúszó álmodozó lenne. Éppúgy kiesik szerepéből, mint Gutainé. Mint most is: üvöltött a telefonba, nem azért, mintha Gutainéra haragudott volna, hanem amiatt, hogy megalázónak tartotta naivnak minősítését. Pedig úgy tudta, sokkal jobban szereti az igazságot, mint egy tanácsi kis senki.

— Ki engedélyezte? Mondja meg, ki engedélyezte? Követelem, hagyják abba! Várjanak addig, amíg vége a tábornak ...

Gutainé hallgatott, nyilván ráérzett, hogy az előbb túlontúl sokat fecsegett (mint egy fecskefióka, ha éhes?), ezért most összeszorította a száját; tulajdonképpen hősies volt, hiszen visszafojtotta saját indulatát. Hevesi levágta a telefont, ráérősen visszaballagott — mint aki jól végezte dolgát — a teraszra és belehuppant egy nyug25