Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - Varga Csaba: Hadjárat, haddal (regényrészlet)
VARGA CSABA HADJÁRAT HADDAL* Nyáreleje, délután. A kiszáradt földből, a fehéredő rögök közül kimászott egy lótetű — lehet, hogy ő is vizet keres? A szomjazó sokra képes. A korai hőség nehezen viselhető, három hete nem esett eső; ebben a melegházban fonnyad a lélek is. A tó vize annyira felhevült, hogy már alig hűti a testet. Hevesi Gábor feltette lábát a terasz korlátjára, szemét becsukta, úgy tűnt, nem gondol semmire, csak napozik, s élvezi, nem is akárhogy, a nyugalmat; hát nem egészen, a nyugodtság mögött feszültség lappangott, belül rágta a körmét, holott kívül se lány, se kamasz nem volt. De babrálhatott volna a szakállával is, mert babrálni jó, még kibabrálni is, például megpöccinteni a lótetűt, s aztán figyelni, hogy kétségbeesetten fúrja bele magát a földbe. A szárazságba. Másért is kiálthattak volna. De nem. — Telefonon keresnek! Epresből... Nem mozdult, mintha nem őt hívnák. Feküdt tovább, talán érezte, jobb lenne, ha nem menne oda a telefonhoz. Azzal, hogy nem ugrott fel, kifejezett valamit magatartásának változásából. Hiszen évekig azonnal ugrott, ha valahol szólították! Persze most azt mondja, az átkos korszellem hatott rá; szidja magát, amiért ennyire befolyásolható. Nem mozdult hát a karosszékben, ahogy a szélcsendben a nyárfák friss levelei sem libegtek. (Végül is szép az élet, ha lehetséges olyan szélmentes idő, amikor semminek — s senkinek — sem kell megrebbenni...) Ült, noha a szólítás be- ejező része elég fenyegetően hangzott. Hiszen Epresből keresik! Epresből, ahonnan ... De Hevesi aztán nem ezért állt fel, inkább amiatt, hogy még túlságosan lelki- ismeretes volt; ami abból is eredhet, hogy túlságosan bizonytalan. — Mit akarsz? — lepődött meg, amikor Schatz Eta hangját felismerte. — Mi van? — Ne félj, nincs nagy baj. — Nagy baji Mondd, mi történt? — Ma reggel két tanácsi revizor jött, felnyittatták a pénztárt is; általános ellenőrzést kezdtek. . . —■ Mi a fenének jöttek? — Főnök! — suttogva mondta — Nem tudom, mit akarnak, de szóba se állnak velem, mintha keresnének valamit... „Keressenek!”, gondolta. Mindig nyugodt maradt, ha veszélybe került (bár még nem volt életveszélyben), legfeljebb később lett ideges, ha a veszély természetét és tehetetlenségét felismerte. Most úgy tudta, hogy nincs — és nem is lesz — mit takargatnia, de hangja akkor sem remegett volna, ha történetesen pénzügyi grimbuszt követett el... Annyira bűntelennek érezte magát, hogy az jutott eszébe, Etán feltehetően megint rószaszín bugyi van, holott ő úgy utálja a rózsaszínt, mint bika a vöröset — pláne, ha torreádor rángatja azt. Mármint a rongyot. — Hívd ide az egyik ellenőrt... — kérte az asszonyt. Kérte ugyan, de csak mellékesen. Nem akart beszélni az ellenőrrel. Ám beleegyező sóhaj volt a válasz. — Miért jöttek? — kérdezte Gutainétól, de még mindig úgy, mintha arról faggatná, miért nő a fű? — Majd meglátja! — hangzott a rideg válasz. No-no! Ennek már a negyede sem tréfa. Nem szokta meg, hogy így feleljenek * Rergényészlet 24
