Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 4. szám - SZEMLE - Csordás Gábor: Orbán Ottó: A visszacsavart láng
polca felé kap. Talán lehetne aranyozni a koporsót — vetődik fel az ötlet A harmincas évek költőiben: „Mennyi szabadság az országok üsz- kén”. És vettetik nyomban el: „új divat, új vers: tábori ima, / jön Auschwitz és Hirosima". Aztán egy ígéretesebb lehetőség: forduljunk Goethe úrhoz, ki ugyancsak időszerű ma, hiszen „A kompromisszum érdekelte, a két véglet között a rés, melyen átcsúszhat. . . a titkos örökség — vízművek, úthálózat, népszokások” (Weimarban minden csendes). Eckermann leleplezi mesterét a gondolatjel meggondolatlan használatával.Irónia a költészetben — gondolatjel — cinikus állameszme a politikában. „Lehet-e lepke annak egésze / aminekszőrös hernyó-része / döglött csipkékkel igézve, / udvaroncként megrohad?”. Az irónia életeleme a paradoxon. Ám némelyik paradoxon ellenáll az iróniának. A történelem lámpása visszacsavart lánggal ég. Lámpaolaja: vér. A visszacsavart bél kevesebb fényt ad és kevesebb olajat fogyaszt. Paradox helyzet, mégsem alkalmas az iróniára. Pontosan annyi olaj fogy, amennyi fény terem. Egyéb baj is van az iróniával. Goethe udvari tanácsosnak volt egy titkos álma. Úgy tudta, az idő neki dolgozik. Orbán Ottó viszont — ez nem személyes érdem, hely és idő adománya csupán — láthatta már a jövőt a bűvész nyulának szerepében. Tudja, nincs harmónia a teremtésben, „a folyosón, ahol az idő a huzat, nem látni Apollót, hogy a megrendült költő kibökje: ’Változtasd meg életedet’” (A visszacsavart láng). Veszve a harmónia álma, „a jelenség... nekiindul, hogy közönyösen félrepofozva a nagy gonddal felállított bambuszcsapdákat, sértetlenül érjen át az új generációk feltérképezetlen sűrűjébe” (A békeévek illúziói). Orbán mégis vonakodik a jelenséget szubsztanciaként elfogadni. A Schöffer által megvalósított lehetőség volna az, ám „Schöffer stoplámpái / nem jelzik a százados bukást... csak a nem-tanultunk-semmiből idejét / a művészet egy jót nyilatkozik de a rejtvény anyaga megmarad” (Párizs, szellemváros). Weltgeist és Bonaparte híján is, a százados bukás millenáris hangulatában is, a költészet dolga a jelenségvilág rögzítése. Ami nem feltétlenül jelent helyeslést, vagy akár csak elfogadást is. Az egész kötetben mindössze három tiszta, derűs pillanatot találunk: Kentucky Homéroszáét (Öreg hegedűsök találkozója), a bőbeszédű déli srácét (Amerika) és egy őrjöngve zöldellő fáét (Barbarus utazása). Máskülönben még az irónia zárójelei sem képesek magasabb értelmet kimeríteni a dolgokból. „A sötétben csak a konok surrogás hallható. A birodalom: nyúl — ha nem rágcsál, elpusztítják saját metszőfogai. A kínos részletek világa ez” (A visszacsavart láng). A birodalom pusztulása évszázadokig is elhúzódhat, s a közbenső időben a világban annyi csupán a ráció, hogy létezik. E felismerés a szatírának kedvez. Orbán régi vonzalma a beat költészet iránt itt leli meg értelmét, Ginsberget, Corso-t azelőtt is gyakran idéző hangja itt válik hitelessé. Nem a lázadás gesztusa az, ami összefűzi velük. Noha másként hírlik, legjobb pillanataikban maguk a beatnikek is inkább szatirikusok voltak, mint lázadók. Ellentétben állítólagos elődeikkel, a harmincas évek angol költőivel, akik oly józanul és elveszetten téblábolnak „a megvadult vagyon égő szemű lóerői közt” (Stephen Spender Mount Vernonban). Ez utóbbi versben az agg, tornacipős Spender Corso csúzos gengszterére emlékeztet. Orbán angolszász költőkön csiszolt idézéstechnikájának más példáit is citálhatjuk a kötetből. A Finn tangóban Hamlet árnyéka vetül a macska- jajos költőgyülekezetre. Máshol az amerikaiak klasszikarajongása kapja meg a magáét (Egy amerikai Párizsban). A szatirikus módszer pontos, célratörő stílust követel. Orbán Ottó valóban „vastagon hámozza a költészet nevű almát” (Canto). Láttuk már, a pontosság nem eszköztelenséget jelent. Ám eszközei is változóban vannak. Kötetek során újra meg újra felbukkanó szimbólumai (pl. a nyár) itt már elő sem fordulnak; egyszer-használatos jelképei nem transzcendens (értsd: a megjelenített helyzeten túlmutató) tartalmak, hanem a pontos ábrázolás szolgálatában állnak. Kevesebb a többértelműség, az értelem lebegtetése. „A köszörült szerszámacél lehántja a csilló fölösleget; tengerek, őserdők, sárkánygyíkok a raktárba kerülnek, és a kisváros-világ mellékutcáján kényelmetlen kérdésekkel föltűnik a túlélésre kiképzett, általános Én, a nagyszájú középeurópai” (A körülmények). Némelyik vers egyenesen didaktikus fordulattal zárul (Párizs, szellemváros; Vasárnap egy amerikai kisvárosban; Gazdagnak lenni). E darabokon talán még a korai hatvanas évek magzatmáza csillog. Mindenesetre visszautalnak az eredetre, a tiszta szigorúság korára, jelezvén, hogy a legszilánkosabb szatíra is tehetetlen tettvágyból fakad. Orbán Ottó költészetének jövője tízegynéhány kötet után is kiszámíthatatlan, akár egy valóságos tett kimenetele. A visszacsavart lánggal a történet ideje folyamatos múltba vált át, a „pofonvert gyerek”, árvaházak és légópincék neveltje immár nem emlékeit, hanem alakított világát szeretné utódaira hagyományozni. Nagy kérdés, valóra váltható-e ez az óhaj mindaddig, amíg a szellem a kultúra ál-univerzumának határain belül marad. A Canto-ban megénekelt Ezra Pound pályafutása csakúgy, mint a Hölderlint olvasgató Obersturmbahnführerek Pound mögött fölsejlő sora ennek ellenkezőjét látszik bizonyítani. Sikerül-e átbillenteni a mérleget? CSORDÁS GÁBOR 86
