Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - Ágh István: A kivirágzott nádpálca (elbeszélés)
legjobb volt a 200 százalék, a tiszta hetes. Éltanuló jelvénya gomblyukunkban. A falon a fehér Ságvári Endre vándorzászló. Azt mondják, a Rákosi-zászló piros volt, azt kaphatták a legelső csapatok. Szóval, Ságvári-zászlós úttörők lettek a szívgárdistákból. Mesterem buzgalma új tanítónk tükre előtt hamvadt ki, majd új tüzelőanyagból, új szikrával lobbant föl. Nem hiszem, hogy lett volna közöttük kimutatott rossz érzés. De emlékezzünk a Mester aláírására, mint szűkült össze, akárha már vezetékneve maradt volna. Tanítóink forradalmárja nyilatkozott a Pajtásnak, fényképet kértek, de fényképészt a közelben nem talált, a Képzőművészeti Főiskoláról hazalátogató bátyám rajzolta le, s mikor apám a lovaskocsin megindult bátyámmal a vasútra, otthon felejtette a rajzot. Elpityeredtem, kölcsönkértem egy biciklit, lihegősen pedálozva hajtottam utánuk. Nemcsak én rajongtam érte ennyire. De osztályunkból én köszönhetem neki a legtöbbet, első pesti látogatásomat. Őrsvezetőképző tanfolyamra küldött tízéves koromban a Szabadság-hegyi Mátyás király útra. Ótt kommunistának hittem magamat, ateistának, bár otthon ministráltam, gyóntam minden hónap első péntekén, és sohasem mertem mondani: nincs Isten. Karácsony előtt volt ez. Hittanár káplánunk bevont a magaszervezte betlehemesek közé. Megejtett a Betlehem fölszereltsége, a pici elemlámpák szentjánosbogár fényei a zöld mohából, képeslap-pontosságú Mária, Kisded, József, pásztorok és háromkirályok. Evvel a házacskával jártunk a következő karácsonykor is. Előtte pár nappal még Tyihonov Pohárköszöntőjét szavaltam Sztálin 70. születésnapjára: Érette igyunk, Sztálinért! Már új tanítónő szavaltatta, s a gimnáziumi magyar tanárom kihúzatta ezt a versszakot. Mégis, most tudom, szebbek voltak kemény papírból, Frank-kávés pakkundekli- ből tákolt betlehemeink, mert mi csináltuk. Az új tanítót elhelyezték, magasra dobott bennünket és jól bevertük a fenekünket. Hiába lettem orosz nyelvből kitűnő 1950-ben, ha kilenc évi tanulás után ma sem tudtam kenyeret kérni Moszkvában, Leningrádban, Irkutszkban és Uszty llimszkben. Szidjam első orosz tanáromat, aki egy-két leckével járt előttünk? Aláírása itt az értesítőmben. Nem is emlékszem rá. De mégis! Szörnyű emlék. Szavalnom kellett valami verset valamilyen ünnepélyen. Ő volt az úttörővezető, az ünnepély felelőse. Előtte nap házunk elé állt egy rendőr, a tanácselnök, apám barátja bejött: — Minden terményt el kell vinni tőletek. — Tessék! Ott a padlásföljáró. Vidd a zsákot, a falapátot. Mérd meg! Hord el! Csinálj azt, amit akarsz! Én megyek szántani. Ősz volt. A rendőr kék ruhában sétált. A tanácselnök embereket parancsolt a munkára. Anyám sivalkodott. Apám semmit sem talált jövetelekor. De én láttam, még egy rendőr érkezett, fölforgatta a házat, nincs-e eldugva valami. Hát, másnap szavalnom kellett. Mondtam, nem csinálom. — De muszáj! — Nem csinálom! — De muszáj! — Jó! — mondtam és kiálltam a dobogóra, s elkezdtem: A nép. írta: Petőfi Sándor Egyik kezében ekeszarva, Másik kezében kard, így látni a szegény jó népet, így ont majd vért, majd verítéket, Amíg csak élte tart. Miért hullatja verítékét? Amennyit ő kíván Az eledelbül és ruhábul: Hisz az anyaföld magátul Megtermelné talán. 20
