Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - Ágh István: A kivirágzott nádpálca (elbeszélés)
S ha jő az ellen, vért miért ont? Haza csak ott van, hol jog is van, Kardot miért foga? S a népnek nincs joga. Hogy védje a hazát?... valóban! Szavalás közben sírásomat nyeldestem, ahogy a vers tagolódik, azokban a kis szünetekben befelé hullott, a torkomra minden könnycsepp. Kezemet ökölbe rántotta a dac. Ezt nektek! S mint az enyhe szeptemberi szellő, megérkezett egy fiatal lány tanítani. Hintóval hozták az állomásról. Itt a tanítónéni — ácsorogtunk az utcán, gyerekek. Hercegnőnek is képzelhettük, mert szőke volt és hintón jött. Mért ne hozhatták volna azzal, hiszen a papot mindig így vitték plébániája faluiba misézni, temetni — a kötelességből szokás lett. A falusi ember a hozzá érkező idegent kíváncsi áhítattal lesi. Vendégszerető tiszteletét csak akkor hagyja abba, mikor már megszokta, csak akkor ítéli meg. A tanítónő nem hagyta megítélni magát, nem adott módot rá. Módos házbeli albérletéből elindult az iskolába nyolc óra felé, a tanítás után hazament. így is kell — mondták — egy fiatal lány legyen szerény és visszahúzódó. Nem vártak tőle többet köszönésre a mosolygós válasznál. Ha családlátogatásra járt, megkínálták vasárnapi süteménnyel. Elmondta a gyerek előmenetelét, viselkedését, aztán apácamosollyal eltávozott. De a mi pimasz kamaszképzeletünk függönye mögé képzelte magát, ha jártunk ablaka előtt. Sohasem lehet teljesen elhúzni a függönyt. Hátha most vetkőzik! Zsenge kamaszkorunk liánjaival futtattuk be katedráját. Fölhúztuk lánytársaink szoknyáját, szakajtottunk egy kunkori szőrt. Nagy pofonokat is kaptunk a sivalko- dásból, aztán fogságot a tanítónőtől. Elpirult miattunk rendszeresen. Pirossága olyan hirtelen ütött ki rajta, mint a föllobbanó tűz, nem terjedt, egyszerre égett. Elpirult a nyaka is, s még ami látható volt kigombolt blúza mögött. Pirulását tovább terjesztette képzeletünk. Szinte blúza mögé nyúltunk tekintetünkkel. Ott ábrándoztunk, kapcsolgattunk, simogattunk, pelyhedző arcunkkal csiklandoztunk. Ettől aztán még forróbb lett és mi belevesztünk a tűzbe. Hátrafordult a térképhez, remegő mutogatópálcával magyarázta az ásványlelő helyeket. Csak velünk volt ütközése. Szelíden viselte a kort, de minket annál nehezebben. Egyszer vert meg bennünket, minden fiút az osztályból a padra fektetett, s mert akkor már nádpálca nem volt használatos, a kályha melletti ágak közül kiragadott egy göcsörtös bodzát. Szünetben elmászkáltunk a mezőbe és nem értünk be csöngetésre. Hol lehet, nem tudom. Sejtem, nem hintóval költözött el, s nem felejti el pimasz kamaszait, pályakezdetét, ifjúságát. S ötödik tanítóm sem felejt el bennünket. Találkoztam vele mostanában. Szigorúsága olyan lett, mintha fehér szoborra sütne a nap. Mondtam is neki, emlékszik-e még, mikor rám kiáltott: Majd én megtanítalak kesztyűbe dudálni! Kinéztem az ablakon, tekintetemmel követtem a postást. Azt is mondtam, lebontották tanítólakását, a másik iskola tanterme üres, a harmadik néhány alsóstól kong, a felsősök más faluba járnak, de azok a nyárfacsemeték, amiket együtt ültettünk, olyan magasra nőttek, mint a szomszédos templom tornya. 21
