Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - MŰHELY - Erdély Miklós: Az utolsó varázslat
ményével. A jelen társadalmi formációinak egy olyan tudati lenyomatával, melynek hamisságát sokak elől éppen az a különösség — a halottlátás — takarja el, ami azt kihangsúlyozni hivatott. Az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy a társadalmi hierarchiában számukra sok fórum hozzáférhetetlen. Ebből nem vonhatták le azt a következtetést, hogy ezek a régiók nem léteznek, annál kevésbé, mert ezek döntő mértékben határozzák meg sorsukat. Láthatatlan felsőbbségeknek kiszolgáltatva összemosódik bennük a társadalmi és a természeti törvény közti különbség, olyannyira, hogy végül mindkettőre azonos viselkedési minta szerint reagálnak. Kissé liberalizálódottabb körülmények között azt is megtanulhatták, hogy nincs olyan hermetikusan elzárt hatalmi szféra, melyhez ne lehetne találni valamilyen „kiskaput”, amit némi „kenéssel” meg ne lehetne nyitni. A halottlátó, mint Kafka kapuőre, ha odaáll a halál megfellebbezhetetlennek, áthághatatlannak látszó fala elé, az embereknél azonnal beugrik a „kiskapu-reflex”, odavonulnak, és sorbaállnak. A halottlátóra visszahat a kialakult helyzet, önmagát hatalmasságnak tekinti és ennek megfelelően viselkedik. Bármennyire is szánalmas a csereértéke annak, amit kínál, a kereslet növekedésével pozíciója mindinkább megerősödik. Itt újra összefonódik két kategória, ami azonban az élet egyéb területein is keveredik; nevezetesen az áru és kiváltság fogalmai. A korrupció olyan piac, ahol az áru éppen a kiváltság; hiánycikkhez hozzájutni viszont szintén kiváltság. A két fogalom így kibogozhatatlanul összefonódik, nemcsak az életben, de a tudatban is. Sorbanállók Az a tény, hogy az emberek a halottlátónál szinte semmiért állnak sorba, élesebb megvilágításba helyezi a sorbaállás szociálpszichológiai aspektusát is. Ha a kereslet-kínálat egyensúlya felborul, bármi legyen is az áru, kialakul a sorbanállók társadalma, ami egyszerű és racionális modellje minden hierarchikus társadalmi berendezkedésnek. A sorbanállók nem tekinthetők soha kiváltságosoknak, hiszen éppen a kiváltságért állnak sorba. (Ha kevés a jegypénztár és sok az utazó, egy vasúti jegy megszerzése is vagy összeköttetést vagy alázatos türelmet kíván.) Aki sorbaáll, az mindig a klasszikus értelemben vett nép; ez a nép évtizedek folyamán sokszor és sokmindenért állt már sorba. Megfigyelhető, hogy a sorbaálló tömeg ritkán lázong, tekintve, hogy minden tagja külön-külön van szorult helyzetben. Minden előtteálló elnyomja és minden mögötte álló fenyegeti pozícióját. Ám ez a helyzet fokozatosan változik, egyre kevesebb az elnyomója és egyre többen fenyegetik hátulról; így lépésről lépésre a hatalmi szférához szorul. Észrevétlen átmenetekben alakul át az elnyomott pszichózisa elnyomóvá. Tehát a sorbanállók egy olyan szellemes szisztéma tagjai, ahol ugyan mindenkinek azonos az igénye, mégis, vagy talán éppen ezért mindenki mindenkivel érdekellentétben áll. Megfigyelhető, hogy az ügyeskedőkre, az előre furakodókra, mindig leghátulról hullik a legtöbb szitok: a sorok proletársai őrzik a lassú felemelkedés elvét leghívebben. A legrosszabb helyzetben levők haragja azért sem fordulhat az egész szisztéma ellen, mert minél hátrább áll, az előbbállók annál elszigeteltebbek attól, akinek haragjuk szól. Azok viszont, akik végre érintkezésbe léphetnek annak a rétegnek felelős (?) képviselőjével, amely a sanyarú sorsra kényszerítette őket, azoknak van legkevesebb okuk lázongani és ezzel késleltetni a beteljesülést. (Összetörni a pénztárablakot, mikor végre átveheti a jegyét.) A sorbanállás sűrű gyakorlása a legjobb iskola egy társadalmi hierarchiába való beilleszkedés elsajátításához; másrészt minden polgár számára az elnyomottság mérőszáma lehet a sorbanállásban eltöltött idő mennyisége. 61
