Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - MŰHELY - Erdély Miklós: Az utolsó varázslat
Ready made A kritika és közönség ellenkező előjelű szempont-tévesztés áldozatává válik, mikor riasztó babonáról, vagy némely ember feltáratlan, meghökkentő képességéről vitázott a filmmel kapcsolatban, — holott a film ezt a kérdést lényegétjén nem érinti. Egy ready made-t, egy készen talált szatírát látunk, amely a fennálló viszonyokat azzal az egyéb szatírákból jólismert fogással bírálja, hogy a realitás egy elemét abszur- dizálja, miáltal a társadalmi környezet és az abból adódó viselkedési formák lelepleződnek és szintén abszurddá válnak; az elmozdított megvilágítás súroló fényében a visszásságok ijesztő plaszticitást nyernek. A szatíra Swifttől Gogolon, Kafkán át Örkényig nagyon gyakran élt ezzel a módszerrel, de senkinek se jutott eszébe azon meditálni, hogy e hivatalnok pincebogárrá változhat-e vagy sem. (Különben attól, hogy Jolánka nem lát egy csöpp halottat sem, csak jó kereseti forrást, attól még a világ titkos és kevésbé titkos parapszichológiái laboratóriumaiban akármi megeshet, amiről megfelelő tájékoztatás híján nem lehet, nem is ésszerű véleményt formálni és főleg cserélni. A lapokban és a televízióban e témáról mindenfélét és mindennek az ellenkezőjét is lehet olvasni, hallani. Nem csoda, ha a megkeveredett városi publikum nyugtalan kíváncsisággal tódul a „Halottlátó” vetítésére, azt remélve, hogy az ellentmondó hírek és híresztelések tekintetében valami eligazítást kap. Miközben súlyos csalódás éri, nem veszi észre, hogy önmagát, létformáinak paródiáját látja, hogy a film nem a halottlátót leplezi le, hanem az önmagát-nem-látót. A semmi bürokratizálása Jolánka tehát formailag olyan, mint az országban található sok ezer becsületes kisiparos. A halottlátó procedura minden mozzanata napi életünkből ismerős. A néző számára némelykor úgy tűnhet, hogy a sorbanállók valami Nyugatról importált hiánycikkre várakoznak, máskor mintha fegyházba zárt rokonuknoz „beszélőre” jöttek volna, megint máskor mintha valamely magán SZTK rendelője előtt ácsorognának. A sorbanállókkal szembeni hangvétel is jólismert. Némelykor túlterhelt, de csupa jóindulatú üzletasszony hangját halljuk, máskor rendőri ügyintéző fegyelmező vezényszavai hallatszanak. Bent a „kihallgatáson” is fenntartja a bürokratikus hangvételt: „Minden kérdésre tessék válaszolni” — mondja, mikor neki kellene beszélni. Nyilván a személyzeti szobák bensőséges világát akarja felidézni, hogy a bürokratikus alárendeltség érzését folyamatosan tartsa, s így a látogatók életérzését ne zavarja meg. A nem kért, de elfogadott honorárium a korrupt irodák és rendelők meghitt világát tükrözi és a látogatók afeletti jóérzését, hogy a „csúszópénz” mindig sokszorosan megtérül. Még az elégedetlen látogatók is a (elsőbbség iránti óvatossággal méltatlankodnak, ahogy azt egyéb nehézkes ügyintézéseik közben megszokták; Jolánka melléfogásai a fájdalmas ügyben a „hivatal packázásaivá” oldódnak. Mindebben nincs semmi riasztóan középkori és ha valami siralmas, az nem a gyász, hanem az a kisszerűség, amihez Jolánka sikerrel integrálja, alacsonyítja le a halált. Ezt a sikert annak köszönheti, hogy „szívvel-lélekkel benne él korában”, „együtt lélegzik a tömegekkel” és „megérti fejlődő világunkat”. A személyes problémákat a „helyére teszi”, a családi gyásznak, az egyéni fájdalomnak a nagy összefüggéseken belül annyi helyet szentel, amennyi azt megilleti. így az egyén a halál közelében sem emelkedhet önmaga fölé, a humánum minimálisra szorított fejadagját megkapja. A kapuőr Mentői tovább elmélkedünk a képsorokon, annál világosabbá válik, nem a középkor babonás maradványaival állunk szemben, hanem a hamis tudat egészen újfajta képződ60
