Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - MŰHELY - Erdély Miklós: Az utolsó varázslat
MŰHELY ft ERDÉLY MIKLÓS AZ UTOLSÓ VARÁZSLAT MOLDOVÁN DOMOKOS A HALOTTLÁTÓ CÍMŰ FILMJÉRŐL I Anakronisztikus halál A temetkezési vállalatok, koporsókészítők és sírkőfaragók a kegyeleti dekoráció formanyelvét a múltból merítik. A gyász elmaradhatatlan kellékei a füstölgő kandeláberek, aranyozott cirádák, fekete drapériák és dohos koszorúk. Mindez annak a jele, hogy a halált valami ittfelejtett régi ügynek tekintik, s ha méltók akarnak lenni dekorálásához, néhány évszázadot feltétlenül vissza kell zökkenniük. Vajon miért? Talán korunkban a halál ritka kuriózum, mint a kandiscukor, vagy a ringlispil? Bármennyire is ezt sugallják a formák, a valóság sajnos más. A temetőkben pontos időbeosztás szerint, futószalagon követik egymást az ódon pompájú temetések, melyeknek formái akkor alakultak ki, mikor még az valóban ritka, komor ünneppé válhatott. Az összeférhetetlenség miatti viszolygás, ami a temetőkben a látogatót kínozza, Putnokon, a halottlátó asszonynál megkíméli. Ott minden korszerű, a szó legköznapibb értelmében: Jolánka mai, hazai szemmel látja a halottakat és látogatóit is. A halál körüli stíluseltolódás ellen felléptek már a francia neoavangardisták is, amikor Tristan Tzara temetésén a sír körül Isidore Ison, a lettristák vezére hófehér felöltőben autógumival gurigázott. Ezt sokan felháborító kegyeletsértésnek tekintették. Kevesen gondoltak arra, mennyire személyesen sértő az elhunyttal szemben, hogy egy avitt szertartással a közvetlen múltból az elmosódó régmúltba lökik vissza, míg a sírbeszédben egyre hangoztatják „szelleme köztünk él”. A szertartás így érezheti, hogy az eltávozott, mint jelenség, el is avult: régiségek között a helye. A halál korszerűsítése Jolánka, Putnokon minden régimódi ceremóniával radikálisan szakított és erre az újítására a legbüszkébb. Nem a kissé valószínűtlen képességét hangsúlyozza, hanem öntudatosan vallja, hogy őnála, a szóbeszéddel szemben, nincs kivilágított koponya, ő nem fekete kendős boszorka, hanem becsületes dolgozó nő. Valóban egész külseje, frizurája, fellépése és környezete megfelel korának, „társadalmi állásának” és anyagi viszonyainak. Moldován kamerája állandóan hirdeti, hogy itt nincs semmi különös, minden a leghétköznapibb, legmagátólértetődőbb, kivéve azt az egy, szinte elhanyagolható körülményt, hogy a derék asszony pénzkereseti forrása nem szokványos. A hatóságok szempont-tévesztése — a halottlátó megadóztatása — nem magyarázható mással, mint azzal a szédülettel, amit a Jolánka által tartott stílus megkörnyékez- hetetlen tisztasága váltott ki. A tanácsi dolgozók megbillent ítélő képessége azonnal helyreállt volna, ha a misztika sok évezredes kelléktárából mással is találkoznak, mint egy „népfrontnyi” kis olvasóval, amit a halottlátó „beszélés” közben szemérmesen ujjai között morzsolgat; ha a halotti üzenetek stílusa túlmenne az üdülői képeslapok fordulatain. 59
