Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - Végh Antal: Nyugati utakon (útinapló)
Egy rendőrkocsi jött az úton. Egyetlen rendőr benne, egy fiatal néger. — Állj meg, testvér! De állj meg, mert úgy vágom elébed ezt a bőröndöt, hogy szétfröccsen az a nagy fehérkerekű dög alattad! Megállt. Mondom neki, hogy én egy idegen vagyok, nem baj, akárhova megy, csak vigyen magával. Kiszállt, megnézett, körüljárt, az egyik kezét mindig a pisztolytáskáján tartotta. Felkapta mind a két bőröndömet, be a kocsi hátsó ülésére, és intett, hogy gyerünk! Meleg volt a kocsiban. Egy mukkot sem értettem abból, amit kérdezett. Valószínű, hogy ő se sokat érthetett abból, amiket én mondtam. De mégis többet, mint én. URH-n beszélt valakivel, olyan szépen, dallamosan, élvezet volt hallgatni. Azt is ugyanúgy, amit neki mondtak. Talán öt-hat kilométert ha mehettünk, amikor megálltunk egy épület előtt, anélkül, hogy kiszállt volna a fickó, kinyílt előttünk a kapu. Végigmentünk a folyosón, be egy jó meleg szobába. Letettem a bőröndjeimet, és megálltam a pult előtt, amelyik mögött két rendőr ült. A néger srác mondott nekik valamit, és eltűnt. A két rendőr pedig felállt, odajöttek elém, rákönyököltek a pultra, úgy beszélgettünk. Mind a kettőn frissen vasalt, hófehér ing volt, rangjelzésekkel, az egyiknek a mellén tenyérnyi nagy fémjelvény, mint egy plakett. Ő lehetett a seriff? Ha elmondom nekik, hogy ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem, szó nélkül visszavisznek ahhoz a gengszterhez. Azt már nem! Szépen, szabatosan elmeséltem nekik; akihez érkeztem, a repülőtéren kellett volna várjon, de nem várt, megpróbáltam keresni őt, de nem találtam meg. Hogy hívják az illetőt, és mi a címe? Majd ők segítenek megkeresni. Úgy tettem, mintha nem érteném ... Hiszen ez az út is, csak oda vezethet . .. Ha beszélhetnék a washingtoni követségünkkel. Most, éjszaka? Ha visszamehetnék Manvillebe, ahol van egy barátom . .. „It’s a long way”. Mindenesetre helyezzem magamat kényelembe, nem vagyok-é szomjas, nem éhez- tem-é meg? Az egyikük lekísért az alagsorba, egy hűtőszekrényből különböző italokat szedett ki, és megkínált. Csinált két vajassonkás szendvicset, az egyiket nekem, a másikat magának. Átkísért a seriff a szomszéd szobába. Ott már voltak néhányan. Olyan magamfélék. Egyikük ülve aludt egy széken, a másikuk feküdt a padlón a szőnyegen, felhajtotta a szőnyeg szélét, szunyókált. Egy nő oda jött hozzám. — Te is a menetben vagy? — Miféle menetben? Nem vagyok én benne semmiféle menetben! Ringyók, zsebmetszők, markecolók. Lehet, hogy ezek közül valamelyik az éjszaka gyilkolt is? Visszamentem a seriffhez. Olyan nagykövetség nincs, ahol ne legyen éjszakai ügyelet! Még a végén késő lesz, a reggeli telefonálás ... — Mást nem ismer senkit itt a környéken, csak azt a barátját, aki megtalálhatatlan! — Dehogyisnem! De óvatosan! Nehogy beugrasson. Ismerem azt a családot, amelyiknél az egyik este voltunk vacsorán! De nem tudom, hogy hívják őket. És egy másik család ... a Niagara partján, ahol a verseket mondtuk.. . Hozzájuk kell mennem! Nekik tudom a nevüket! Nyeste. 33
