Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - Végh Antal: Nyugati utakon (útinapló)
Majd jött egy iszonyatosan részeg ember. Nem vett észre, hogy ott lapultam a fal mellett. Végre megállt egy kocsi. Egy nő és egy férfi. Sajnos, ők nem arra mennek, amerre a szálloda van. Legalábbis én úgy véltem, hogy nekem ezt mondták. Szélvész-sebesen elhúzták a csíkot. Most már kezdtem türelmetlenebbül viselni a helyzetemet. Mert jó, hogy rámvirrad itt a buffalói hajnal, az is elképzelhető, hogy ép bőrrel megúszom az éjszakát, de ha már megúsztam volna, ha már reggel lenne, akkor vajon mihez kezdenék? Túl a téren egy kis bódénál megállt egy „truck”, egy kis teherautó. Két ember szállt ki belőle. Hirtelen kirántottak a zsebükből egy kulcsot, kinyitották a bódéajtót, és bedobáltak oda néhány nagy köteg újságot. Mire végiggondoltam, hogy meg- szólítom-é őket, vagy sem, máris tovább iramodtak. Egy néger férfi ment el előttem a járdán. Nem mertem megszólítani. Rossz arcú, rossz külsejű embernek látszott. Semmiféle bizalmat nem keltett maga iránt. És akkor hirtelen — váratlan — elment a kedvem mindentől! A rosseb egye meg ezt a várost itt, ahol van! Miért kell nékem most itt lennem? Káromkodtam egy néhány kacskaringósat. Miért nem vagyok én most otthon? Hát nincs nékem ezen a rohadt utcasarkon kívül hol lennem? Miért nem férek én a bőrömben? Micsoda egy szemét ez az én buffalói házigazdám! Ez házigazda? Egy tróger! Mert jó, hogy eljöttem volna tőle mindenképpen. De olyan könnyedén nyitott nekem ajtót, mintha csak a szomszéd villába kellett volna átmennem, mintha ott laknék! Holott neki tudnia kellett, hova jövök ki. Hogy miféle egy város ez a Buffalo! És még ezek papolnak szólásszabadságról? Szólhatsz! Szabad! Van hozzá jogod. De aztán szedd a sátorfádat! Majd csak kivágom magamat valahogy ebből a gettóból. Mert egy gettó ez az egész ország. Mindenkinek az, akinek nincs pénze, aki rá van szorulva a másikra. És mindenki független és szabad, akinek pénze és hatalma is van hozzá. Nekem ebből elegem van, eljutok valahogy Washingtonba a nagykövetségre, és elmegyek a legközelebbi repülőgéppel haza. Ezek egymást se ismerik? Mert ha az eddigi vendéglátóim ismerték ezt a félnótást, hogy küldhették engemet ide? Ha pedig nem ismerték, akkor is: hogyan? Megkérdezte, kikkel ismerkedtem meg, amióta itt vagyok. Említettem Dr. Nagy Károly szociológus professzor nevét, akivel New Brunswickben találkoztam. — Azt az embert én gyűlölöm! Hogy ál Ihattál te azzal szóba? Aztán azt is elmondtam neki, hogy megismerkedtem egy pappal — Hamza Andrással —, aki Manville-ben lakik. Persze, hogy ismerte őt is. — Őt is utálom! — De, öregem, az a barátod ismertetett meg velük, akivel te is összefogtál az én meghívásomra! Nektek mindenki gyűlöletes, akinek még nem ment el az esze? Nem jobboldaliak vagytok ti, vagy fasiszták, vagy Magyarország ellenségei! Hanem csak egyszerűen hülyék! Jött egy másik kocsi is a tér túlsó sarkára. Az is csak pillanatokig állt ott. Tejet raktak le egy üzlet előtt, és néhány zsák kiflit. Nem mentem oda. Messzire érzett a frissen sült kifli Illata. Felveszem a bőröndjeimet, elindulok, és megyek, ameddig bírok. Oda visszamehetnék! Megtalálnám a visszavezető utat. Azt hitte Prágay Dezső úr, hogy majd úgyis visszamegyek és megalázkodom? Azért engedett utamra olyan könnyedén? Soha...! Hát mit képzel ő? Mindenkit, mindent megkap a dollárjaiért? Vendéglátást, szíves szót, takarítani egy egyetemista lányt, kocsit, lakást, jogokat és szabadságot.. . 32
