Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - Végh Antal: Nyugati utakon (útinapló)
dául: Miért nincs ma mártír író Magyarországon? De hisz akiket én ismerek, azok mind-mind annak érzik magukat! Éppen elutazásom előtt találkoztam egy írónővel a Hungária kávéházban, aki rögvest megismertette velem a maga mártírságát. Most jött éppen a Móra Kiadótól, ahol közölték vele, hogy csak huszonötezer példányban adják ki a kötetét. És hogy csak hetvenezer forintot kap érte. Holott az a kötet kijöhetne ötvenezres példányszámban is, és akkor dupla lenne érte a honorárium. Meg hogy az ő kötetét akarta kiadni egy NDK-ifjúsági könyvkiadó, de „ezek” lebeszélték az NDK-sokat az ő könyvéről, ajánlottak nekik egy másik írónőt. Nyilvánvaló, hogy a magyar íróknak van gondjuk-bajuk. De nem az, amit Bostonban gondol az én házigazdám. Hogy nem adatik meg számukra a mártíromság... Egész más bajok vannak. Akinek van ... De erről ne Bostonban meditáljon az ember! Amikor felébredtem, az órám tízet mutatott. Kiderült, hogy délelőtt tíz óra van. A házigazdám — feleségestül — már megterített asztallal várt. Csendben ültek mind a ketten az asztalnál; mondván, nem akartak zavarni a pihenésben. Megismerkedtem a feleséggel is. Szép, kedves, fiatal nő volt. Ő is magyar, csak sokkal később ment ki, mint a férje, de arról nem esett szó, mikor és hogyan? Zongorát tanít egy zeneiskolában, és itt a háznál is ad órákat, ma már két tanítványát menesztette. Nem akart felzavarni a tanítványok kalimpálásával. Szerettem volna vidám csevegéssel kezdeni a napot, de a férj elég gondterheltnek, komornak látszott. Erre a napra szabadságot vett ki, hogy minél több időt szentelhessen nekem, a vendégének. Azt hiszem, ezek remek emberek lennének, ha nem ront rajtuk ekkorát a világ! De így is... A férje az a típus, aki kenyéren és vízen élne inkább, mintsem bármilyen becstelenségbe keveredjen. Én szeretem az ilyen embereket, de azt is láttam már, hogyan kerget a konokság ilyen embereket egy életen át tartó vakságba. És hogy megszenvedik a maguk könyörtelen makacsságát. Hogyan hitetik el magukban minden „igen”-ről a „nem”-et, csak azért, hogy felmutathassák: az vagyok, aki voltam; engem nem csavar semmiféle szél, se ide, se oda! Azt hiszik, hogy elvek szerint élnek, holott nem elveik, csak rögeszméik vannak! Mert az elvek formálódhatnak, alakulgathatnak az emberben, de a rögeszmék soha. Valószínűnek tartom, hogy a férj mindenről beszámolt a feleségének, amiről az előző este szót váltottunk. Igen, mert az asszonyka kezdte. — Nagyon sajnálom, hogy nem lehettem itt az esti beszélgetésnél. Hallom, sok érdekes témát érintettek. Aztán a hölgy elmondotta, hogy ő rendszeresen hazajár Magyarországra. Letette a kezéből a teáscsészét, látszott, valami nagy nyilatkozatra készül. És az is látszott, hogy ennek a nyilatkozatnak a szövegét együtt fogalmazhatták: — Elképzelhető, hogy ön és a férjem között bizonyos nézetkülönbségek lesznek. Erre már felkészültünk az ideérkezése előtt. De ... mi nem kérünk az ideutazásában való anyagi részvételünk fejében semmiféle hazaárulást...! — Asszonyom! Ha arra gondol, hogy kérve vagy kéretlenül ilyet kaphatnak; akkor itt nagy a tévedés! Netán egyik-másik írásomban én fogalmazhattam félreérthetően. És ha úgy vélik, hogy én az este valami olyat is mondtam — hálából és ellenszolgáltatásképpen —, amit bárhol, bárki előtt nem ugyanígy mondanék, akkor amíg itt leszek, beszéljünk inkább a fjordokról. Vagy esetleg hallgassunk! Magyarosan reggeliztünk. Az evés ideje alatt nem szólt senki egy szót sem. Sőt, még a reggeli befejezésével sem. Úgy éreztem, nekem kell megszólalnom. 28
