Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - Végh Antal: Nyugati utakon (útinapló)
— No, most akkor hogyan tovább? Délután a házigazdám kivitt a buszmegállóba, ahol átadott egy hölgynek. Ő lesz a következő vendéglátóm. Vele New Yorkba utaztam. Mire odaértünk, már várt a Bostonban feladott távirat. Nem kell visszamennem, ahogy az eredeti tervben volt. És a szélesebb körben tervezett beszélgetés is elmarad ... 2. A buffalói kaland Ez a házigazdám először arról beszélt, hogy mennyire szereti a teát, de amióta itt él Nyugaton, orosz teát még egyszer sem ivott. Véletlenül kezébe akadt az útlevelem. Gyorsan kezet mosott utána. Arról is beszámolt, hogy csaknem minden évben eljár Európába. Járt már Jugoszláviában, Csehországban, Romániában, Lengyelországban is, de haza még nem jött. Kitart... Aztán kifaggatott azok felől, akik mostanában Magyarországról itt jártak az USA- ban és megfordultak Buffalóban is. Kiderült, hogy róluk nekünk nem azonos a véleményünk. Sebaj, attól még kicserélhetjük a gondolatainkat. Bár Prágay Dezső — ez a neve itteni házigazdámnak — erről azt mondta, ő nem szeret gondolatokat cserélni, mert a saját gondolatait értékesebbeknek és fontosabbaknak véli másokénál. Reggel a gazdám munkába ment, én pedig otthon maradtam. Jó is lesz ez a csendes nap, kipihenem magam, rendezem a gondolataimat. A gazda meghagyta, hogy ha a telefon cseng, ne vegyem fel. — Gondolod, ha nem szólsz, felvettem volna? — De ha a telefon hármat cseng, aztán elhallgat, majd újra berreg, akkor vedd fel, az én leszek. — Kérlek szépen. A hűtőszekrényben találok ennivalót, italt. A saját szobámon meg a fürdőszobán és a konyhán kívül lemehetek a társalgóba is. — De hisz ezt se kell mondanod, láttam, hogy bezártad az összes többi szobát, és eltetted a kulcsot. Nem vagyok az illendőnél kíváncsibb természetű. — Az ablakban, kérlek, ne mutatkozz, míg haza nem jöttem. Délután négyre ígérte a hazajövetelét. Persze, hogy nem fogok az ablakba menni; tudom én azt, hogy egy ablakon nemcsak kilőni lehet, hanem belőni is. Elvégre itt vagyok Amerikában, ahol lőnek... Először tornáztam egy jó órát, aztán ahogy a szobában a bútorok engedték, futottam egy kicsit. Eléggé elnehezedtem, amióta itt vagyok, pedig igyekszem mértékletesen enni. Aztán aludtam egyet. De alig hunytam egy kicsit, szólt a telefon. Hármat csengett. Utána újra. Fel kellett vennem. — Csak azt akartam megkérdezni, hogy mit csinálsz. Aztán hiába is próbáltam aludni, nem sikerült; félóránként, óránként berregett a masina, mindig hármat. Olvastam. Azokban a könyvekben lapozgattam, amelyeket a házigazdám készített ki nekem. Legelsősorban is a „Gulag szigetcsoport”-ot. Annak idején a „Nagyvilágiban olvastam az „Iván Gyenyiszovics egy napjá”-t. Villamoson kezdtem olvasni, aztán ötször mentem ki a végállomásig és vissza... De ez a „Gulag szigetcsoport”, ez már valami más. Nem tudtam harminc oldal után tovább olvasni. Vagy ha Magyarországon olvasom, ez is olyan izgalmas lett volna, mint Szolzsenyicin első könyve? — Figyeld csak meg — mondták nekem Amerikában — ma egyetlen nap többet ír róla a sajtó, mint egy-két év eltelte után egy teljes évtizedig! 29
