Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 3. szám - Csák Gyula: Glemba (elbeszélés)

A parányi ablakok között, egy keretes vak-tükör sarkaiba tűzdelve több apró, megfakult fénykép fityegett, de kitűnt közülük egy modern technikával készült színes fotó, amelyen határozottan felismertem Glemba urat, ámbár láthatóan jó- néhány évvel korábban készült a kép. Kockás zakóban, pettyes csokornyakkendőben állt, fél karjával egy kalapos nő vállát ölelte, lábaiknál pedig egy óriási agár, meg négy cifrára öltöztetett kisgyerek guggolt, vagy heverészett. Szobabelsőben készült a kép, mégpedig úgy, hogy minél több látszódjék a díszes bútorzatú, s a háttérben még kandallóval is ékes belvilágból.

Lenyűgözve álltam a kép előtt, amelyről azonnal sejtettem, hogy Glemba úr amerikai életének egy darabját rögzíti.

Úgy elmerültem, hogy összerezzentem, amikor belépett Glemba. Fatálcára helyezett kenyeret és szárazkolbászt hozott, s az asztalra tette.

— Egyen — mondta.

— Ó, ugyan ... köszöiaöm ..., — kezdtem, de nyersen közbevágott.

— Ne szabadkozzék, hanem egyen!

Engedelmesen asztalhoz ültem és törtem a nagy szelet házi kenyérből, meg a bó- dítóan fokhagyma-illatú kolbászból.

— Jól látom én, maga van ott a képen, ugye? — intettem a színes fotó felé, két falás között.

Glemba is odanézett s némán biccentett. \

— S a hölgy ... a felesége? — folytattam óvatosan.

— Volt — mondta.

— És a gyerekek?

Minden korábbinál jobban elkomorult.

— Az enyémek.

— És .. . most mi van velük?

Pillanatra ugyanaz a vicsorítás-szerű kényszermozgás tűnt fel az arcán, amit egyszer már megfigyeltem.

— Megvannak... talán — mondta és mereven a szemembe nézett, amitől zavarba jöttem s elfordultam.

Annyira kínosnak éreztem hirtelen a témát, hogy könnyíteni akartam magunkon.

— Isteni ez a kolbász! — áradoztam. — Maga csinálta?

— Mindent én csinálok.

— Talán a kenyeret is maga sütötte?

— Azt is.

— Glemba úr, maga zseni! — szögeztem le, s ez a gyerekes lelkesültségem egy eddig soha nem látott arcjátékra késztette: felfelé kunkorodott a szája sarka — egy halvány derű jeleként.

8.

Nem tudtam: mennyit egyek? Tartottam tőle, hogy kevesli majd Glemba úr, ha hamar abbahagyom, ugyanakkor illetlennek éreztem volna, ha mind megeszem a fél méteres darabot.

— Jobban csúszna egy kis itókával — mondtam s rögtön hozzátettem: — Ha már munkabért nem fogad el, engedje, hogy meghívjam egy baráti italra.

— Milyen bora van magának?

Arcán még ott téblábolt az iménti derű nyoma, de hangjában újra megjelent a nyers fölény. S ezzel a fölényes hangsúllyal megtoldva úgy hangzott volna a kérdése:

12