Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 3. szám - Csák Gyula: Glemba (elbeszélés)

ugyan miféle borod lehet neked, te szerencsétlen, ha van egyáltalán valamilyen borod? .. .

— Nekem nincsen ... — csámcsogtam az utolsónak szánt falatot lenyomva, — de van a kocsmában.

Csapott egyet a levegőbe, aztán intett, mint a fegyőr a rabnak, hogy kövessem.

A teniszpálya nagyságú és tisztaságú udvar hátuljába mentünk, egy fészer alá, ahol a boltíves pinceajtó nyílt. Újra kulcsokkal vacakolt, majd beléptünk a hegyoldalba vájt, lefelé lejtő pincébe.

— Milyen fajta kő ez? — kérdeztem a mécsvilágnál ezüstösen csillogó falat tapogatva.

— Júrakori mészkő — mondta.

— Ezt is maga csinálta?

— Ki csinálta volna?

Éppen olyan takaros rend volt itt is, mint mindenütt a portán. Kisebb-nagyobb hordók sorakoztak; mindegyikre rákrétázva az évjárat.

Tele poharat nyomott a kezembe, s a világosság felé tartva hosszan gyönyörködtem az aranysárga lében és még meg is szagoltam, mintha értettem volna a borvizsgálás- hoz.

— Milyen bor ez?

— Ne kérdezősködjön, hanem igya!

Megittam, aztán elismerően bólintottam. Láttam, hogy a következő poharat másik hordóból adja. A harmadik pohár — a harmadik hordóból jött.

— Nem olyan, mint a kocsmabor, igaz?

— Nem olyan — mondtam és azon kezdtem tűnődni: vajon mit akar éntőlem Glemba úr? Mert igaz, hogy bakafántos a modora, ugyanakkor etet-itat, a kijáró munkabért pedig nem fogadja el. Mi lehet emögött? Mi lesz végülis ennek az ára?

Megszoktam az eddigiekben, hogy csaknem valamennyi újdonsült mortai ismerősöm kért tőlem valamit. Nyilván úgy ítélték: olyan helyzetű ember vagyok, aki könnyedén segítséget nyújthat ügyes-bajos dolgaikban. Csalt a felvásárló a málna átvételénél, vagy gorombáskodott a téesz elnök, — nosza szedjem ráncba őket! Leginkább nyugdíj-ügyeikkel nyaggattak azonban, s ámbár figyelemre érdemes tanulság lehetett volna, hogy senkinek nem intéztem el semmit, mégis mindig jöttek a panaszokkal.

Hátha Glemba is úgy akarja megkapni a fizetségét, hogy elintéztet velem valamit? Nem örültem ennek a lehetőségnek, de felkészültem rá gondolatban.

Mivel gyorsan oldotta nyelvemet a bor, visszakanyarodtam a színes fotóhoz. Túlságosan nagy hatást tett rám, s nem hagyott nyugodni a kíváncsiság.

— Ahogy így elnézem magát, Glemba úr — mondtam a füléig húzott svájci sapkára szegezett tekintettel — nehezen tudom elképzelni, hogy az a csokornyakkendős amerikai úriember ott a képen ... az is maga lehetett...

Úgy tartotta vállához a félig-telt üveg-lopót, mint a díszőrségben álló katona a puskát. Kicsit felvonta a bal szemöldökét.

— Ott olyan a viselet — mondta. — Mindenki csokornyakkendőben jár.

— A kandalló is az általános divathoz tartozik?

Szemöldökével együtt most a bal vállát is felvonta.

— Sok embernek lehet kandallója. Ott nagyok a lakások.

— Azért maga mégis úriembernek látszik azon a képen. Méghozzá módos úriembernek. Lehet, hogy igaz a hír és csakugyan milliomos?

Legyintett, aztán kikapta kezemből az üres poharat és teleeresztette. Keskenyre húzta szemeit, leszegte az állát és úgy nézett rám.

13