Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 3. szám - Csák Gyula: Glemba (elbeszélés)

Kimentem az udvarra és megmutogattam neki a tetőt, meg a kéményt, miközben elmagyaráztam, hogy örülünk ennek a vételnek, mert igazán boldogok lennénk itt, csak- hát a minimális feltételei sincsenek meg a külső-belső lakhatóságnak és eddigi tapasztalásom szerint csakis Glemba úrra támaszkodhatunk gondjainkban.

Jött utánam, nézte, amit mutattam, de egyetlen szót sem szólt.

— Hát akkor ... mikor kezdené el, Glemba úr? — rukkoltam elő a farbával. — Pénz nem számít — tettem hozzá nagyvonalúan. — Rászánjuk azt, ami kell...

Bizakodva lestem Glemba keskenyre szorított ajkait, száraz arcbőrét, amely kicsit mongolosan feszült járomcsontjára.

Valamerre körbe nézett. Érintette szemsugarával a házat, az udvart, de az eget is.

— Fel kéne ezt gyújtani — mondta s nem lehetett tudni: csak a házra gondol-e, vagy az egész világra?

Kényszerűt nevettem, bár egyáltalán nem volt ínyemre, hogy egyenes válasz helyett körülményeskedik.

— No, igen ... — mondtam. — Rozzant építmény, dehát... arra a célra, amire nekünk kell, még alkalmassá lehet tenni...

Glemba megdörzsölte széles, húsos orrát, aztán lassan felém fordult és egyenesen a szemembe nézett. Merev volt a nézése, de valami gúnyt, megvetést, meg sajnálkozást is sugárzott.

— Hogy-hogy rozzant? — kérdezte, majd elfordult lassan és megint körbe-hordta tekintetét. — Olyan erős, akár egy vár. Száz évig is eltart.

Zavarba ejtett, mert hiszen én vele akartam egyetérteni az imént, s most nem tudtam: mit modjak?

— Erős, ahol erős ... de vannak . .. gyenge pontjai — dadogtam. — Az a lényeg, hogy ha már megvettük, lakhatóvá tegyük. Én ... sajnos, nem értek az ilyesmihez, ezért reménykedtünk benne, hogy majd Glemba úr .. .

— Nem lehet — vágott közbe Glemba kurtán. — Most operáltak.

— Oh, — szakadt fel belőlem és nagyon sajnáltam magamat.

Feleségem kávét kínált, s ezt Glemba is elfogadta. Komótosan kavargatta, szürcsölte és rezdületlen arccal hallgatta feleségemet, aki most lépett ki a konyhából, semmit nem hallott előző beszélgetésünkből, s felhasználva az alkalmat, megint a kemencéről kezdett ábrándozni.

Hirtelen elszállt a mérgem és derűs oldaláról vettem szemügyre szerencsétlen kedésünket.

— Esetleg több kemence is kellene — mondtam a forró kávét fújdogálva. — Minden szobába lehetne egyet, meg ide az udvarra is . . . elszórva néhányat.. . Kemencéből sosem elég . . .

Feleségem úgy nézett rám, ahogyan olyankor szokott, amikor felmerül benne a kétség, hogy jól választott-e férjet magának, majd az egykedvű Glembát tanulmányozta, akire éppen úgy nem volt hatással humorom, mint komolyságom.

— Vannak helyek, ahol udvarra építik a kemencét — bólintott Glemba.

— Nekem a . .. szobában kellene — rebegte feleségem tétován.

Kiittam a kávét, belecsörrentettem a kiskanalat a pohárba és átnyújtottam feleségemnek.

— Glemba urat operálták — mondtam. — Tíz évig nem építhet kemencét.

— Mivel operálták? — kérdezte merő részvéttel feleségem, s az jutott eszembe, hogy nekem ez nem jutott eszembe — korábban. Emiatt kicsit röstelkedtem.

— Bél — mondta Glemba és ő is visszaadta a poharat.

— Ez a helyzet — néztem feleségemre és arra gondoltam, hogy nem kínlódok én

7