Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 3. szám - Csák Gyula: Glemba (elbeszélés)
ezekkel a mortai népekkel, hanem — kerül, amibe kerül — Pestről hozok szakembereket. — Egy méter tíz centi belet vettek ki belőlem — folytatta Glemba. — Háromórás műtét volt. Nem tudtam, mit vár tőlem Glemba? Azt akarja-e, hogy csodáljam, amiért kibírta, vagy sajnáljam, amiért át kellett esnie rajta? Végül csak annyit mondtam: — Az sok. Láttam, hogy sírhatnékja van a feleségemnek. Állt, kezében a tálcával és remegő szájszéllel kérdezte: — És most mi lesz? — Találunk megoldást — mondtam és hátat fordítottam Glembának, jelezve, hogy ő már kívül esik a lehetséges megoldások körén. Azért, hogy ezt méginkább aláhúzzam, továbbra is csak feleségemnek beszéltem, mintha Glemba ott sem lenne. Elmutattam a kert hátulja felé. — Kivágom azt a két hülye almafát. Ilyen satnya almafákat életemben nem láttam! Teljesen ehetetlen, amit terem. Rágós, meg ízetlen. Nem tudom kinek jutott eszébe ilyen fát ültetni ide? — Én ültettem — mondta Glemba csendesen. Sejtettem én ezt, s azért is mondtam, amit mondtam, de most csodálkozást színleltem. — Maga?!... Ja, igen . .. Hallottam felőle, hogy lakott itt valaha. Könnyedén mondtam ezt, mint mellékeset, miközben forgolódtam, jöttem-mentem, annak az embernek a módján, akit millió más gond emészt, mint amiről szó van. — Miért költözött el innen, ha már egyszer beköltözött ide? — kérdeztem és a falnak támasztott, csorba-élű ásó mellé guggoltam ,s feleségemre szóltam. — Hozd ki csak areszelőt. Ott van az asztalfiókban ... Akkora itt az őserdő, hogy minden szerszám tönkre megy belé — dörmögtem az ásó élét vizsgálva. Szóval? Miért ment el innen, ha már egyszer benősült? Biztosan jómódú emberek éltek itt... Emlékszem gyerekkoromból, hogy gazdagok laktak az ilyen parókia-melletti házakban ... Glembára sandítottam és éppen elkaptam egy alkalmas pillanatot, s megláthattam: milyen az arca, amikor azt hiszi, hogy nem látják. Nem tudtam hova lenni az ámulattól, annyira átalakultak vonásai. Kétszer egymás után szabályosan vicsorított, miközben egészséges fogait, meg felső ínyét is kimutatta, akár egy dühös kutya. Ráncba ugrott egész arca és szeme alatt megduzzadtak a táskák. Pillanatig tartott csupán a látvány, aztán minden a helyére rendeződött. Mivel úgy indult az egész, mintha sírásra torzulna az arca, az volt a benyomásom, hogy valaha éppen a sírási inger elfojtására szolgált a grimasz, ami évek folyamán beidegzett kényszermozgássá változott, s ő talán nem is vett tudomást róla. A már korábban felfedezett módon megnyomogatta öklével az orrát és elismételte. — Fel kellene gyújtani ezt az egészet... Egyszer meg is teszem ... Semmi valódi súlyt nem éreztem ebben a fenyegetőzésben, ezért iménti évődő hangomon szóltam, továbbra is az ásó élét figyelve. — Miért haragszik maga erre a házra, Glemba úr? Belenézett a levegőbe, legyintett, aztán elment. A konyhából kilépő feleségem már csak hült helyét találta. — Hová lett? — kérdezte elámulva. — Elment — mondtam. — Nem is köszönt, csak elment. — Mégis? Mit mondott? — Azt, hogy felgyújtja a házat. .. Arra ébredünk majd egyszer, hogy recseg a tető a fejünk felett... — Dehát: mi a baja? — tárta szét karjait kétségbeesve feleségem. 8
