Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 3. szám - Csák Gyula: Glemba (elbeszélés)

zött, ha jól tudom. Akkor került át a ház és a telek a téesz kezelésébe . . . Hát ők aztán így kezelték... Két éven át munkásszállásnak használták, azóta pedig: semminek.

— Ez furcsa — mondtam, noha rögtön arra gondoltam: ugyan miért találok bármit is furcsának? Miért ne nősülhetett volna meg Glemba, aztán miért ne válhatott volna el? Akárkivel megtörténhet. — Már úgy értem — tettem hozzá, — különös, hogy itt lakott. Ezt eddig senki nem mondta ... Egyáltalán — törtem ki, — kevés értelmeset hallottam eddig Glemba ... mesterről! Össze-vissza beszélnek az emberek és ... azt hiszem, valamiért nem szeretik.

— Nem szeretik, mert nem értik — bólintott a pap.

— Nagytiszteletű úr szerint milyen ember? — fakadt fel belőlem a kérdés abban a mohó reményben, hogy most majd egyszeriben kézhez kapok egy megfejtett Glem- bát.

A pap felvonta széles és szögletes vállát.

— Nemigen érintkezünk — dörmögte. — Nem templomos ember. — Bizonyára észrevette rajtam a várakozást, majd a csalódást, mert kis tűnődés után előző szavaihoz fűzte: — Valóban magam sem tudom: bolond-e, vagy istenáldotta tehetség?

— Miben lenne tehetség? — kérdeztem csüggedten.

— Valamiben, ami talán már elpusztult benne — mondta a pap.

5.

Eljött végre a nap, amikor megláthattam Glembát. Kora reggel volt; feleségem és a gyerek még aludtak, én pedig az alvás és az ébrenlét határán hánykolódva figyeltem az egerek virgonc kaparászását.

Egyszercsak kopogást hallottam. Félretoltam a hokedlit, amivel a zár nélküli ajtót szoktuk betámasztani és kinéztem. Inkább zömöknek mondható, kék munkaruhás, ötvenes korú férfi állt a bejáratnál. Fején a munkásosztály és a parasztság köreiben egyaránt divatozó, foszlott svájci sapka volt a füléig lehúzva, lábán pedig gumicsizma, aminek a szárából egy összehajtogatott Élet és Irodalom kandikált elő.

— Glemba vagyok—mondta.

Nehezen tudtam volna — és nem is akartam — fékezni kitörő örömömet.

— Ó, Glemba úr! — tártam szét karjaimat s kicsikét meg is öleltem. — Nagyon vártuk már! Kerüljön beljebb ... Nézd csak ki van itt?! — fordultam a belső szobából álmosan kibámuló feleségemhez, aztán tábori ágyamon, meg a konyha közepére állít- gatott edényeken át a sarokba csörtettem a pálinkás üvegért. — Főzzél kávét! — utasítottam feleségemet. — Vagy inkább teát? — néztem kérdőn Glemba úrra. — Teát is főzzél, meg kávét is — mondtam feleségemnek Glemba válaszát megelőzve. Aztán újra Glembához: — Reggelizett már, Glemba úr? Jaj, hogy mennyire vártuk magát!... Nézze meg az állapotainkat... Csak maga segíthet!...

— Szeretnénk egy kemencét építeni — mondta feleségem miközben meggyújtotta a spirituszfőzőt, én azonban rárivalltam.

—Hagyjad azt a kemencét! Hol vagyunk még attól?! Huzat van; fázunk és beázunk .. ezen kell előbb változtatni ... — Tessék parancsolni, — nyújtottam Glemba felé a tálcára tett pálinkás-poharat, ahogyan hódító vezérnek szokták átnyújtani a behódolt város kulcsát.

A hódító vezér ezúttal elhárító mozdulatot tett.

— Nem élek vele — mondta. Olyan méltóság, komolyság volt hangjában és tartásában, hogy még egy bágyadt kísérlet után abbahagytam az unszolást. Felhajtottam a magamét, aztán intettem Glemba úrnak, hogy kövessen.

6