Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (XIII-XIV. Erdély, Bukovina és Moldva magyar népcsoportjai. - Művészetük, szokásaik)
lásan festett, modern lambéria is van az előszobában, mely a városi divat elnépiesedett változata. Hasonlóan „megkomponáltak” a minták és a színek is: a táblák alapszíne kiegészíti a mintákat és fordítva, melyeket esetleg még kontúroznak is. Az egymás melletti kazetták színei is eltérhetnek, ezzel a színezés újabb lehetőségét teremthetik meg. A minták között leggyakoribb a rózsa, tulipán, ezek levelei, továbbá koszorúk, füzérek stb. Hogy a virágok el ne senyvedjenek — mint errefelé mondják — rendszerint olasz korsóból, vázából vagy cserépből növesztik ki őket; a minták általában részarányosak. A magyarok csak kevéssé kedvelik pl. a sárga színt, ezt viszont a románok favorizálják. A „magyar” színek: kékbarna, vörös, zöld, fehér és fekete; ezek némelyike — pl. ládák esetében — társadalmi különbségeket fejezett ki. A népi díszítés csúcsait jelzik pl. a kalotaszegi szerelmi ajándékok: ott nemcsak a rendszerint karácsonyra átadott mosósulykot, guzsalyt stb. cifrázzák, hanem még a fonóbeli kisszéket is; ezeket a leányok hímzett textilfélékkel viszonozzák; Szilágyban pedig az ő tisztük a tűzhely körüli falfestés, valósággal versenyre kelnek egymással: szinte virágoskertet varázsolnak a sarokba. (A szilágysági színskála egyébként tartózkodóbb a kalotaszeginél.) Hegyvidékről lévén szó, az erdélyi fazekasipar várhatóan régi és virágzó, pl. a dési fazekascéh valóban megelőzi (1504—1532 között alakulhatott) az eddig legkorábbinak tartott kassait. Az erdélyi városi és falusi fazekasközpontok századok óta működnek; a Körösök völgyében és Ka- lotaszegen valamivel hamarabb szorultak háttérbe, itt majdnem el is felejtődtek, míg Szatmár- ban, Szolnok-Doboka megyében, főként pedig a Szilágyságban és a Székelyföldön viszont fennmaradtak. Tordán utóbb kerámiagyár is indult, Korond fazekasai pedig rugalmasan alkalmazkodtak a változó piaci viszonyokhoz, sőt ma is ők a legaktívabbak. A legtöbbféle edényt viszont a Szilágyságban gyártották. Erdély-szerte legsajátosabbak a mindenfelé elterjedt kályhacsempék; itt nem volt „kemence-forradalom”. A városipolgári hatás mellett Erdély népi kerámiájára jelentős volt a habán befolyás is. Az erdélyi színes cserepek díszítése talán más művészeti ágakénál is összetettebb: pl. bronzkori és egyéb régies (esetenként mágikus eredetű) jelek mellett egy-egy tárgyon (pl. különösen a csempék díszei közt) szinte minden történeti réteg megtalálható: a Közel-Keletről, Bizáncból eredt díszes kályhacsempék pl. befogadtak és feldolgoztak gót, de különösen sok reneszánsz elemet, némely központban barokkos, empir hatás is kimutatható; e népies díszítő gyakorlat is eljutott az alakos és feliratos elemekig. A mintákat onnan vették, ahol éppen látták: így sulyok, mángorló, bútor, mennyezet, textilféle és még sok minden más is hatott a csempék díszítésére; időközben a minták mind virágosabbakká váltak (még a szirénből is stilizált virág lett!), némileg egyszerűsödtek is, egyébként épp a csempedíszek kevésbé népiek, meglepően finomkodók! Más kerámiafélékre is gyakran vittek rá bútor- és egyéb díszeket, ez mindig attól függött, melyik művészeti ág virágzott ki hamarabb — a szó eredeti értelmében is —, és hogy férfiak vagy asszonyok díszítették-e? Ennek is megvolt a maga társadalmi „szabályrendszere”, ha nem is mindenhonnan ismerjük: Désházán pl. a főző edények ún. parasztosak (dísztelenek) maradtak, a vízhordó korsót és a boroskantát már némileg cifrázták, legdíszesebb volt (a részben a vendégek elé, részben a szoba falára rakott) tál és tányér. Míg pl. a mezőre és a kútra vitt korsót, továbbá férfitársaságban használatos kantát maguk a mesterek, a konyhai-szobai edényeket viszont az asszonyok és lányok díszítették. Erdély-szerte megvan a tálasfogas, mely a tiszta szoba egyik dísze: rajta bokályok, kancsók, tálak és tányérok sorakoznak. Gyakori a habános fehér alapszín, a kék mintázat, a kályhacsempék viszont többnyire zöldmázasak. Itt is különféle virágdíszek, madarak és egyéb szegélydíszítmények a leggyakoribbak; az edények felületét is szeretik szinte kazettásán, táblásán kisebb egységekre osztani, és törekednek a részarányosságra. A színesedés főként a polgárosultabb vidékekre (Kalotaszeg, Kis-Küküllő mente) volt a jellemző, de nem mindenütt vált általánossá. Sokhelyt fennmaradt pl. a fekete kerámia, sőt a két háború közötti anyagbeszerzési és értékesítési nehézségek miatt pl. Korondon másodvirágzását élte; a vevők a színesebb cserepek mellett mindmáig keresik, turisztikai „érdekességnek” számít. Kár, hogy az erdélyi népi kerámia máig sem ismert olyan alapossággal, mint amelyet fontossága révén megérdemelne! A székely ún. festékes (gyapjúból szőtt sző- nyeg) valaha Európa-szerte ismert volt, az újkorra azonban Kelet-Európába szorult vissza; régies mintái (pl. az ékalakú, a vízfolyásos, az ún. farkasfogas stb.) ősiek és nemzetköziek, az újabb motívumok és színek már inkább etnikusak, különösen ami a szerkesztést és a színösszetételt illeti. A székely, továbbá a gyimesi csángó festékes közel áll a románhoz, ez utóbbi mintázata azonban dúsabb, színei is némileg eltérnek: általában élénkebbek. A festékesre Szabó T. Attila már a 17. századtól talált adatot; e szőnyegféle szerepe nagyon érdekes: soha nem padlóra, hanem ágyra és asztalra terítették, esetleg még falvédőnek, ill. dísznek használták. A régi stílusrétegben mértanias minták és szerkezet, az újabbakban már virágos, alakos motívumok is feltűnnek, és a színek is élénkebbek; időközben megváltozott az egész mező szerkezete is: a csíkokat ún. koszorúk (rombusz vagy romboid idomok), különféle keretek és ezek kombinációi váltották fel, a korábbi fehér-kék- dohánybarna-zöldes és más, meglehetősen tartózkodó színeket fokozatosan az égő vörös és a zöld egészítette ki, és a minták közt is feltűnt a 92
