Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (XIII-XIV. Erdély, Bukovina és Moldva magyar népcsoportjai. - Művészetük, szokásaik)

várak, udvarházak díszes kőkapui lehettek, de fogadtak be hatásokat kolostori és egyéb díszes bejáratok felől is. Nem mindenki engedhette meg magának a díszkapu luxusát, hiszen a legkimó- doltabb napi 10 órával számítva éppen egy hónapi munkát jelentett, és felállításához is kalákát (önkéntes munkacsoportot) kellett összehívni, így a nemesek kőből, a szabadalmasok fából készítették, de már a jobbágytelkek előtt egyszerű, dísztelen bejáratok álltak. A fedeles, galambdú- cos, nagy- és kiskapuval is rendelkező faragott és festett bejáratok a legszebbek, de a többség ezeknek csak egyszerűbb változata. Az ornamen- sek között a görögös frízektől, az említett kapuőrzők stilizált alakjain át a virágokig úgyszólván minden stílusréteget, ill. motívumot megtalálunk. E bejáratok ugyanis a ház díszei; olykor évszámmal, névvel, sőt felirattal ellátva: Áldás a bémenő- nek, béke a kilépőnek!

Erdély-szerte megtalálhatók a fából faragott és legtöbbször festett sírjelek. A közvélemény a fejfákat és kopjafákat rendszerint összetéveszti, pedig az előzőek inkább a vármegyei, az utóbbiak pedig elsősorban a Székelyföldre jellemző sírjelek,de természetesen nincs éles határ közöttük. A kopjafák talán katonás eredetűek, mindenesetre Orbán Balázs a múlt században még azt írja, hogy a székely temetéseken egy gyászoló férfi kibontott hajjal lovagolt a koporsó előtt, kezében hegyével lefelé fordított, zászlós kopjafát tartott, melyet később a sírba való lövés és a behantolás után a fejhez tűzött. Néhol a lovas kísérők ezután kardpárbajt is vívtak egymással. E temetkezési szokás annyira általános volt, hogy az egyik öngyilkos 48-as honvéd emlékére is zászlós kopját tűztek annak a fának tetejére, amelyre magát felakasztotta, és amelynek tövében eltemették.

A fejfák viszont stilizált emberalakok, a részek elnevezései is erre emlékeztetnek. A legtöbb helyen még megkülönböztethető volt a férfiak, nők, gyermekek fejfája: elsősorban magasság, átmérő, a különféle díszek és a festés révén. Valamikor a koronás fejfa általában a nemeseket illette, a nőkét bizonyos számú rovátkával is megkülönböztették; a fiatalok színe a kék, idősebbeké pedig a fekete volt. Néha még foglalkozási jelvények, név és életkor, valamint felírás is került rá, különösen az ún. táblás fejfákra. Szinte mindenütt megtalálhatók a napkorongok, életfák és egyéb stilizált virág, ill. más növényi elemek (pl. fűzfa) is. A lábfák minden bizonnyal az ún. szent- mihálylovának hordozó rúdjai voltak, melyeket többé nem használtak, hanem letűztek a halott lábához és később a fejfák vagy a kopjafák mintájára ezeket is díszíteni kezdték. (Törvényszerűen tovább őrizték viszont a mértanias elemeket, mint maguk a nagyobb fejfák.) Ám e sírjelek megnyugtatóan teljes és végleges értelmezése még mindig csak a jövő feladata.

Erdélyben a bútorok sokasodása és színesedése nagyjából az általános menetet követte, és a központi nyelvterülethez képest a késés sem jelentős, ebből viszont hosszabban tartó utóélet következett. Mindenfelé az ácsolt ládákra vannak legkorábbi adatok, e bútordarab megmaradt a 19. századig, közben kissé virágosabb lett — igaz, mértaniasítva és nem is kizárólagos motívumként —; itt-ott meg is festették ezeket. A komáromi tulipános láda — az Alföld közvetítésével — csak a Szilágyságig jutott; e táj különben befogadta az Erdély felől érkezett olaszos reneszánsz elemeket is. Áz Erdély belsejei virágos, asztalosipari vagy háziipari ládák a többi bútorhoz hasonlóan táblás (kazettás) festésűek; a Barcaságból a magyarfuvarosok éppúgy levitték ezeket is a Balkánra (Bulgáriában magyar láda a nevük), mint a komáromiakat a dunai hajósok.

Az asztalosbútorok Erdélyben már a 14. századtól kezdenek terjedni; ahogy növekednek és szaporodnak a belső helyiségek és változik a tűzhely formája is, úgy bővül a bútorválaszték, és belülről kifelé alakul át az egész lakás. Leghamarabb a szászoknál, őket követik a magyar nemesek, majd a szabadalmas székelyek és egyéb tehetősebb középrétegek is, miként egyebekben is. Az asztalosmesterek főként a protestáns templomok mennyezetdíszeit viszik át e polgári bútordarabokra, ezeket lesik el és népiesítik a falusi parasztiparosok, de inkább csak a virágos mintákat, mint a különféle mitologikus figurákat vagy „tudományos” jeleket (világtájak stb.). E táblás (kazettás), virágos reneszánsz a néphez a 18. századtól jut el, a népi neoreneszánsz főként a múlt században teljesedik ki, de csak Kalo- taszegen virágzik tovább, a barcasági bútorokat már a századfordulón gyáriak váltják fel; esetleg még a Székelyföldön, és itt-ott kisebb foltokban marad virágos bútor. A szilágyságiak közben tovább lépnek: ők eljutnak a barokk stílusig, de ennél tovább már nem haladnak; egyszerű, kész bútortípusokra térnek rá.

A bútorkészítő központok maguk a (polgár-) városok voltak, de az elnépiesedés, falusiasodás szinte azonnali és közvetlen volt; ezek az ezermester erdélyiek könnyen meg tudtak birkózni az új és új formákkal, és (pl. barcasági, kalotaszegi) asszonyaik a virágozás és színesedés második szakaszában nagy kedvvel és hozzáértéssel vállalkoztak a festésre. Manapság a kalotaszegi menyasszonyok korábbi színes asztalosbútoraikat még tarkább színűre és apróbb mintásra festik! Nyilván ez az említett folyamatnak már a végállomása. A népi bútorközpontok egyébként Ka- lotaszegen, Hétfaluban, a Kis-Küküllő mentén és Székelyföldön (Kézdivásárhely, Vargyas, Kőhalom, Csikmadaras) találhatók, és ha ezek nem is mindig esnek egybe egyéb (kerámia, faragó stb.) népművészeti helyekkel, maga a nagytáj, ill. a népcsoport mint keret majdnem mindig honos: A virágos bútor, a színes viselet, a festett cserép szinte törvényszerűen együttjár.

A kalotaszegi, a barcasági és a székely szoba önmagán belül egységes berendezésű: főként nemesi, utóbb már inkább polgári előképek alapján kap helyet az asztal, a székek, padok, az ágy, tékák és fogasfélék stb., a Barcaságban még táb91