Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (XIII-XIV. Erdély, Bukovina és Moldva magyar népcsoportjai. - Művészetük, szokásaik)
melletti Hétfalu esetében: a fuvarosok, mesterek és a városban szolgált cselédek közvetítésével kezdett terjedni Brassó hatására a kő- és téglaépítkezés, a modernebb bútorok, a rongyszőnyeg, az új függönyök, a gyári vásznak és a bras- sai posztó stb. A helyi mesterek is rátértek a városias viseleti darabok készítésére, a varrók, szövők, szabók stb. valósággal megújították a népművészetet, és újításaikat más falvakban is terjeszteni kezdték.Torockón és Kalotaszegen pedig mind a nemesi, mind a polgári művészet, ill. stílus egyaránt hatott, sőt ez utóbbi helyen majdnem száz év óta nagyarányú export is folyik; időközben (faipari és egyéb) tanfolyamokat tartottak, és mindez még bele tudott épülni a hagyományos keretekbe. (Talán csak az osztrák mintára szervezett bútordíszítés rí ki a körből.) Mindezek következtében az erdélyi magyar népművészet stílusát tekintve rendkívül rétegezett: kutatóink jó érzékkel fedezték fel pl. a régies kéregedények egyszerű csipkés és mértanias díszeiben a finnugor népek régi művészetéhez való hasonlóságot, a különféle sírjelek stilizált lélekmadarait (ezek halottas szőtteseken is megtalálhatók), a fejfák emberszerű bálvány alakját, a kapuőrző sárkány és kígyó (ritkábban kutya) szerepét; a nagy történeti stílusrétegek közt a gótikus fatornyokat, a reneszánsz kazettás templomi mennyezetet és még más stíluskorszakokhoz köthető díszítményeket is. Itt tovább maradtak fenn a mértanias elemek, ugyanekkor pl. a fafaragók százával készítik a viszonylag modern széktámlákat, tucatjával pedig a csillárokat, és a vasútépítésen itt járt olaszoktól egyes helyeken még a kőszobrászatot is ellesték (az egyik népművész lakodalmas és egyéb típusaiból kiállítás is volt Kolozsvárt). Az erdélyi kutatók is rámutattak arra, hogy a régi hagyomány elmúlásának és az új keletkezésének itt is megvan a Felföldnél már említett „forgatókönyve”; pl. az ajándékba adott díszes mosósulyok mértanias mintái közt a múlt századi reformkorban megjelennek a virágok: előbb kissé „szerénykedve”, majd — pl. főként a hímzésben — a fő helyre nyomakodva. A régi elmúlása éppen fordított: a viselet pl. „alulról” modernizálódik: előbb újfajta lábbelit, majd alsó, később felső ruhákat, ill. ruhadarabokat vesznek és legvégül a fejviselet, vagyis a fej díszei cserélődnek ki. Az erdélyi népművészet a kapitalizmus korszakában is elevenebb volt a magyarországinál, az elmúlás határozottabb jelei inkább 1944 után mutatkoztak, ám e folyamat mintha megállt volna: a városba költözők pl. viszik magukkal a színes bútorokat és cserepeket, felújul a viselet, új faragott nagy- és kiskapuk épülnek, van tehát egy városi-értelmiségi-munkás-kispolgári, és ma már ezenkívül egy falusi értelmiségi-paraszti neo- folklorizmus is, ami Magyarországra nem mondható ennyire jellemzőnek. Erdélyben mindez a nemzetiségi-népi hovatartozás kifejezője is. A népművészeti neoreneszánsz vagy inkább neofolklorizmus azonban éppúgy telítve van ellentmondással, mint hazánkban is. Erdélyi magyar szociográfusok szerint „a falusi ember nem sajnál súlyos tízezreket (ti. lejben) kiadni vaskerítésre, a ház oldalán végigfutó esőcsatorna cikor- nyás kiképzésére, a ház külső falának színes mozaikkal, csempével, festéssel való díszítésére vagy a lakásbelső ékesebbé tételére, ahol már agyon- cicomázó szándék érvényesül a belső festésben, berendezésben, nippek halmozásában, művirágok és giccsek, vásári faldíszek és olajnyomatok Ízléstelen halmozásában.” (Imreh István szerk.: Változó valóság. Bukarest, 1979. 64.) A tömérdek lakodalmi, névnapi ajándékokat újabban közszemlére teszik, némely lakodalomba több 100 vendéget is hívnak, de ugyanakkor vannak falvak, ahol mindössze évi 9 lejt tesz ki az egy főre eső könyv- vásárlás (e könyvek 80 %-át is diákok közvetítik a falura), és Kalotaszeg ma sem minden falujában mernek olvasni a menyek anyósuk szeme láttára! Móricz Zsigmond annak idején a Tolna megyei Sárköz gazdagjairól sajnálkozva állapította meg, hogy (az akkori) városi divat szerint berendezett tiszta szobájukat nem lakják, most pedig hasonlót olvashatunk a kalotaszegi és a szilágysági modern házak szintén kihasználatlan nagy szobáiról. Ami az egyes népművészeti ágakat közelebbről nézve is illeti, első helyen talán a legmonu- mentálisabb erdélyi fafaragást említhetnénk, amely nem feltétlenül ott alakult ki, ahol a legnagyobb erdőségek voltak, tehát nem a fabőség az elsőrendű tényező, hanem sokkal inkább a szűkös termőföld és a sokféle fafajta beható ismerete. E faragó falvak közeli-távoli környéküket is ellátták áruikkal; olyan község is akadt, ahol 40-en űzték ezt a kiegészítő mesterséget. Az erdélyi pásztorkodás, ill. a pásztorművészet és költészet nem olyan jelentős, mint a dunántúli, alföldi vagy felföldi, nem is nagyon különbözik a parasztitól, ez utóbbi pedig háziipar-, ill. kisiparszerű. E parasztácsok századok óta építik a fatornyokat (haranglábakat), faragják a díszkapukat, bútorokat és egyéb berendezési, használati tárgyakat; az ő körükben is a lehetőségek szerinti további szakosodás figyelhető meg (vannak fejfafaragók, ácsoltláda-készítők stb.). Erdélyre igazán minden gúny nélkül ráillett valaha a fatornyos jelző: így Érmelléken, Szatmárban, Szilágyságban, Kalotaszegen, a Kis-Küküllő mentén és egyebütt is a középkortól szinte a 19. század végéig állítottak haranglábakat, sőt Szilágyságban kis fatemplomokat is (a legeldugottabb 8 kis faluban máig is állnak). Ezek az ún. fiatornyos (oldaltornyos), olykor erkélyes fatornyok a falvak valóságos díszei, fában megőrzött gótikus emlékek. (A legkorábbiak közül a mezőcsávási 1570-ből, a magyarsárosi pedig 1600-ból való!) Ismertebbek ezeknél a magánhasználatra készített díszkapuk, melyeket általában székely kapukként emlegetnek, holott Kalotaszegen és egyebütt is ismerték ezeket. Előképeik a nemesi 90
