Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (XIII-XIV. Erdély, Bukovina és Moldva magyar népcsoportjai. - Művészetük, szokásaik)

egyenetlenül. Mindenesetre a legrégiesebbek az ún. sziszegő csángók (akik s helyett is sz-t mondanak), ők tucatnyi faluban laknak a Szeretbe folyó Moldva torkolatvidékén. Közepesen archaikusak a Bákó közeli, Aranyos-Beszterce torkolatvidéki csángók; falvaik száma is több (30), amelyek a régi nevén Szeretterén vagy Mezőségen sorakoznak. Ezek azok a déli csángók, akiket székelyes jelzővel is illetnek. Legnagyobb csoportjuk azonban az említett Aranyos-Besztercébe folyó kisebb patakok (Tatros, Ojtoz, Tázló stb.) völgyeiben él, valami 40 falu, voltaképpen ezek az igazán székelyes csángók, akik közelebb állnak az erdélyiekhez, mint pl. a sziszegő moldvai csángókhoz.

Románia egész területén, különösen a nagyobb városokban (Bukarest, Constanta, Galat stb.) tízezerszámra élnek szétszórtan magyarok, róluk azonban még az előzőeknél is jóval kevesebbet tudunk.

Haranglábak, galambdúcos kapuk — festékesek és varrottasok (az erdélyi magyar népművészet)

Erdély Európának egyik legpompázatosabb népművészeti virágoskertje, ahova némi késéssel bár, de mindenfelől mindenféle művészeti és stílusáramlat megérkezett. Az „új jövevény” nem szorította ki a régit, hanem egy kialakult, hagyományos és többé-kevésbé kerek szerkezetbe épült be szervesen. Ez a folytonos megújulás Erdély-szerte nem mindenütt, és nem is egyszerre történt, hanem fáziseltolódásokkal és bonyolult mozgások közepette, melyek legalább annyi belső erőt szabadítottak fel, mint amilyen nagy volt a fogékonyság a külső hatások iránt.

E mozgásformákat és változásokat a konkrét tértől és időtől kissé elszakítva, bizonyos menetekbe lehet osztani; így pl. a díszített (főként hímzett) viseleti darabok tekintetében megfigyelhető egy sokáig állandónak mondható térbeli és társadalmi mozgás, mely itt nemzetiségi formákban is jelentkezett; a nyugat-európai viseleti, hímzés és más vívmányokat általában a szászok közvetítették, de tőlük függetlenül is átvehették a magyar nemesek; a szászoktól általában többet vettek át a magyarok, mint a románok, akik e javakat egymásnak kölcsönösen tovább is adhatták, rendszerint azonban — társadalmi okokból — a magyar fél volt az aktívabb. Különösen „szabályos” volt a társadalmi „közlekedő edény”; elsőnek újított a nemesség és a gazdag polgárság, ezeket követték a középrendű- ek (kisnemesek, szabadalmasok, piacra termelő városközeli falusiak stb.), majd a legszegényebbek is, kik kényszerűen régies formákat őriztek. Az Alföld főként a díszes felső ruhákra hatott, ha éppen nem is egész Erdélyre; a román népművészet főként a moldvai csángómagyarokét járta át. E kölcsönhatások az egyes saját kultúrájú nemzetiségek és kisebb csoportjaik művészetét

átszínezték ugyan, de alapjaiban nem változtatták meg: rendszerének egésze továbbra is fennmaradt és minden mástól megkülönböztethető volt.

A sokféle és bonyolult hatás bemutatására elegendő itt a legelzártabb Kis-Küküllő mente szőtteseinek és varrottasainak változatos díszítménykincsét említeni, melyekben a magyar kutatók szerint „. . . benne vannak a krakkai vásznak, a spanyol varrások, az olasz ágak, a török szegfűk és csillagok mellett a tót csipkék és tót szőttesek technikái, díszítő- és stíluselemei. Nem is beszélve a helybeli román és szász lakosság s még ki tudja hány közvetett és közvetlen, keleti és nyugati, északi és déli hatásról” (Kós Károly—Szentimrei Judit—Nagy Jenő: Kis- Küküllő vidéki magyar népművészet. Bukarest, 1978. 146. old.).

E hatások bonyolult utakon-módokon jutottak el a tetthelyre, és ott azonnal át is alakultak. A vándorlás nem feltétlenül faluról falura és házról házra történt, hanem vándorárusok, kereskedők, céhes mesterek, mesterlegények, vásárosok, fuvarosok révén, a kicserélődés legfőbb helyei pedig a nagyobb központok időszaki vásárai voltak, melyek felértek egy-egy nemzetközi, ill. interetnikus népművészeti kiállítással. A hatások sem feltétlenül száz és száz kilométeres távolságból érkeztek, a legtöbb inkább kisebb, esetleg szomszédos körzetből, mert pl. az erdélyi, főként a székely falvak közül minden harmadik valamilyen háziiparra-népművészeti ágazatra, ill. termékre specializálódott, és így nemcsak gazdasági, hanem díszítőművészeti vonatkozásban is Erdély- szerte kialakult egy nagytáji — társadalmi és nemzetiségi szempontból meghatározott— munkamegosztás. Itt a nem saját szükségletre termelt díszítetlen és díszített áruk már jóval az idegen- forgalmi időszak előtt, olykor évszázadokkal korábban kialakultak, és a népművészek is rugalmasan alkalmazkodtak megrendelőik ízléséhez. így pl. a csiki fazekasok magyar és román vevőiket egyaránt ellátták a megfelelő díszítésű cserepekkel. A gyáriparral folytatott ádáz versenyben nemcsak a gyimesi bútorokról, hanem még a színes és mintás zománcos gyári vasedényekről is lestek le díszítőelemeket. Ugyanez a hallatlan rugalmasság és alkalmazkodás jellemzi általában a többi erdélyi népművészeti ágazatot is.

Ami a konkrét társadalmi „menetet” illeti, az erdélyi magyarkutatók főként a kászoni székely népművészet nemességutánzó vonásait elemezték ki: „ennek vetületei a feliratokkal is ellátott galambdúcos kapuk, a hagyományos (»parádés« szobás, hálófülkés, előszobás) házbeosztás és ennek a köznemességével megegyező berendezése (csempés kandalló, magas ágy, bokályos fogas, kihúzható ebédlőasztal, kanapé, festett láda, tálas, téka stb”). (Kós Károly—Szentimrei Judit—Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet. Bukarest, 1972. 8—9. old.)

Hasonló módon állapították meg a városipolgári hatásokat is, különösen a barcasági, Brassó

89