Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (XIII-XIV. Erdély, Bukovina és Moldva magyar népcsoportjai. - Művészetük, szokásaik)
költési műfajaik (pl. a keservesek) tették elsősorban ismertté. A Hargitából eredő Nagy- és Kis-Homoród patak völgyében terül el a már Udvarhelyszékhez tartozó Homoród-mente; lentebb a Nagy-Kükül- lőbe torkolló Nyikó-patak vidéken pedig Nyikó- mente, utóbbinak falvai között van Tamási Áron szülőfaluja: Farkaslaka is. Az Olt felső völgyében található a Hargita délnyugati lejtőjén elterülő Erdővidék, melyen korábban Udvarhely- és Háromszék osztozott. A Nagy-Küküllő és az Olt mellékének nincsenek összefüggő magyar tömbjei, a régi Királyföld elnevezés a középkori jogállás, az újabb Szászföld kitétel pedig az ide települt és az utóbbi időkig többséget képezett németek emlékét őrzi. Itt csak a nagyobb városok (Nagyszeben, Brassó stb.), ill. várak (Fogaras, Segesvár stb.) környékén élt csekélyebb számú szórványmagyarság, esetleg a szászok jobbágyaiként, evangélikus vallásukat is átvéve (pl. Szakadát); közülük legnagyobb számban a Brassó környéki barcasági Hétfalu lakossága, a másik három faluval együtt újabban Tízfalu néven is említik őket. A hagyományos és új, továbbá a nemzetiségi hatásokat is ötvöző, a mezőgazdaságon kívül fuvarral, kisiparral is foglalkozó parasztság messze Erdély határain is túljutott, itt pedig közvetlen közelről fogadhatta be a városi (brassai) hatásokat. Tanulságos példáját nyújtja a paraszti-polgári kultúra ötvöződésének, míg más magyar népcsoportok inkább a nemesi ízlés és divat követői voltak valaha. (A barcasági magyarokhoz e tekintetben valamelyest még a to- rockói szórványmagyarság hasonlítható, de ez utóbbiak nemesség-utánzók is egyszersmind.) Erdély belső magyarságának többi csoportja még inkább szórvány, és néprajzi szempontból sem mind ismert. A Maros folyón lefelé haladva, nem messze a székely Marosszéktől található a névadó folyó mentén Aranyosszék. Lakói székely eredetűek, és bár szabadalmaik az erősebb ütemű feudalizálódás révén valamelyest csökkentek, mégis sokáig meg tudták őrizni szabad- paraszti-kisnemesi státusukat. A 16—18. századtól ők is erősen feltöltődtek románokkal. Az erdélyi szórványok közül az aranyosszékiek és még néhány város (Torda, Torockó, Nagyenyed, Gyulafehérvár, lentebb pedig Arad és Temesvár stb.) magyarsága a jelentősebb. A vármegyei, vagyis a valamikor jobbágysorban élt erdélyi magyarság fokozatos visszaszorulásával szemben a székelyek bizonyos expanziójáról beszélhetünk. így pl. a múlt század utolsó évtizedeiben és a századfordulón mintegy 2000 székely települt át a Maros középső folyása vidékére (ők a hunyadi vagy dévai csángók), ott előbb mezőgazdasági, újabban pedig ipari foglalkozást űznek. Az 1880-as években a Temesköz déli csücskének három falujába bukovinai székelyek települtek át 3—4000-en, a zömük máig is ott él, és egyre intenzívebb földművelést folytat. (Ok már Jugoszlávia határain belül esnek.) Az 1940-es években pedig a bukovinai székelyek zömét Bácskába telepítették át, onnan 1944-ben hazánkba költöztek, ma főként Tolnában és Baranyában élnek. A bukovinai székelyek (helytelenül: csángók) egyébként a határőrség erőszakos és véres szervezése, az ún. mádéfalvi veszedelem után (1763— 64-ben) kerültek a Kárpátoktól keletre, az akkor gyéren lakott Bukovinába, ahol öt községet népesítettek be összefüggő tömbben. A relatív túlnépesedés és az állandó proletarizálódás miatt mihamar vándormunkára tértek át, és voltaképpen századokon át sem szűnt meg vándormozgalmuk, amely a mai Románián kívül a múltban kiterjedt nemcsak a már említett helyekre, hanem szórványosan szinte egész Magyarországra, sőt Amerikára is. Bár az erdélyi magyarság több kisebb csoportját nem említettük, szemlénket a Kárpátokon kívüli moldvai csángókkal (magyarokkal) fejezzük be. Számukat nem lehet pontosan tudni, talán 40—50 ezren, vagy még többen lehetnek; nagy területen — a Keleti-Kárpátok és a Prut folyó között — szétszórtan laknak, néhány kisebb csoportjukat lehet megkülönböztetni. Népi műveltségük régies és összetett, történelmi sorsuk változékony és mostoha volt. Alaprétegük már a 12—13. században kivándorolhatott, itt Moldvában bizonyos kiváltságokra is szert tettek, ám a magyar birodalom lehanyatlásával — a 16. századtól kezdve — helyzetük fokozatosan rosszabbodott: pl. a városokból kiszorultak a falvakba, elszigetelődtek, ők is szórványhelyzetbe és nagy szegénységbe kerültek, a pusztító háborúk őket sem kímélték. Soraikat századok óta székely telepesek töltik fel, ők pótolták valamelyest azt a veszteséget, amit előbb a hadjáratok, utóbb a románosítás miatt szenvedtek. Úgy tűnt, hogy nemzetiségi létük 1945 után végre megoldódik, de anyanyelvi iskoláik csak 1947—1955. között működhettek, így vallási is kulturális életük egyaránt román nyelven és szellemben folyik; a beolvadás meglehetősen előrehaladt. A moldvai magyarság alaprétege, sőt bizonyos mértékig az „új" székely jövevényelemek is, feltűnően régies szinten rekedtek meg: pl. még a 15. században eljutott ide a huszitizmus, de a 16. századi reformáció már nem, így a vallási élet — kivált annak magyar nyelvű formái — közép- korias szinten rekedtek meg. Nem hatott a magyar irodalmi nyelv és a nyelvújítás sem, az új népzenei stílus legutóbb terjedt el ; századok óta kétnyelvűség uralkodik, és valójában csak katolikus vallásuknak köszönhetik magyarságuk megmaradását. (Az öregek a nemzeti hovatartozás helyett inkább a katolikus vallást említik.) Tánc, viselet és sok más szempontból is eléggé elromá- nosodtak, költészetükben is sok a román népzenei és nyelvi hatás. Régies nyelvüket, zenéjüket, költészetüket és táncaikat ismerjük a legjobban; utóbb viseletűk, művészetük és anyagi kultúrájuk feltárására is sor került, de ma még messze vagyunk a monografikus teljességtől. így a meglehetős szétszórtan élő csángók számos telepét egyáltalán nem ismerjük, a többit is csak 88
