Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (XIII-XIV. Erdély, Bukovina és Moldva magyar népcsoportjai. - Művészetük, szokásaik)

számított, és társadalma erdélyi vonatkozásban is bonyolult alá- és fölérendeltségi viszonyok között élt.

Néprajzi szempontból a délről eredő Kis- Szamos mentén valamivel kedvezőbb a helyzet: e folyó mellé települt Erdély szinte központi fekvésű fővárosa, a sok — és változó — nevű Kolozsvár, melynek mindmáig jelentős a magyar lakossága, és nemcsak Erdélynek, hanem az egész romániai magyarságnak is (iskolák, gyűjtemények, egyházi és egyéb intézmények stb. révén) szellemi központja. Valamikor számottevő volt magyar polgársága, sőt nemessége és főnemessége is, még jelentősebb, hogy saját magyar parasztpolgársággal is rendelkezett: a külvárosi ún. hóstátokon laktak ezek a hajdani falusi, ill. különböző vidékekről összefutott kertészkedő és piacozó parasztok, akik önálló, céhszerű (temetkezési, segély- és egyéb) szervezetekkel rendelkeztek, volt saját viseletűk is. Életformájuk és társadalmuk most van felbomlóban.

E várostól északra, a névadó patak mentén sorakozik Borsa-völgy néhány magyar maradványfaluja, ezeket kutatóink már a 40-es években felkeresték, és a tervszerű gyűjtések eredményei közül Kidé népzenei monográfiája a legismertebb.

A Szamos két ága átszeli az Erdély közepetáján elterülő nagy — dombos és fátlan — medencét a Mezőség északi szegélyét. E kiterjedt vidéken mintegy 300 magyar—román—német falu található mozaikszerű foltokban, a lakosság jelentős részét érinti a kétnyelvűség, és a kölcsönhatások (pl. zenében, táncban, a mesemondás terén stb.) eléggé nehezen bogozhatok ki. A szakemberek nem kis meglepetésére, a mezőségi magyar néphagyományok (pl. a széki muzsika, a legényes stb.)esetenkéntméga székelyekénél is régiesebbnek bizonyultak. Az eredményes és gyümölcsöző népzenekutatás mögé utóbb már a tánc- és mesegyűjtés is felzárkózott.

Az egyesült Szamos Déstől Nagybányáig terjedő középső szakasza földrajzi értelemben kétségkívül még a Számos-mente része, ám néprajzi szempontból inkább csak az imént bemutatott Nagy- (tehát Retteg és Bethlen környéki) és Kis-Szamos (Szamosújvár és Kolozsvár körüli) vidéket soroljuk ide. A Lápos-mentétől eltekintve, e középső szakaszon a nemzetiségi szempontból kevert Dés és Nagybánya központok és környezetük, valamint a Kraszna és a Szamos közötti Krasznaköz található. (Ez utóbbit keleten a Bükk határolja, innen Bükkalja neve is, mivel azonban Borsodban is van egy hasonló tájnév, könnyebbség kedvéért ajánlatosabb a Kraszna- köz-elnevezésnél maradni.)

A Szamos folyását követve a Szamosháthoz érkezünk, melynek keleti szélén még románok is laknak, régi központja Szatmárnémeti; egyébként e síksági vidéken már szinte mindenütt a magyarság van többségben. A Szamoshát különben éppúgy része Szamosköznek, mint Szatmárnak is, e két nagyobb, egymást részben átfedő alföldi tájról röviden már szólottunk.

A hegyekbe visszatérve Ady hepe-hupás vén Szilágyáról, ill. nagy kiterjedésére utaló Szilágyságáról kell említést tennünk. A földrajzban olykor csak a Berettyó (Érmellék) és a Kraszna közötti, míg a néprajzban a Berettyó (Érmellék) és a Szamos közötti, tehát a nagyobb kiterjedésű dombságot veszik ide, ez utóbbi szemlélet a helyesebb. Ezek szerint dél-délkelet felé a Réz- és a Meszes-hegységet vehetjük határnak, ez utóbbi választja el a Mezőségtől. Szilágyságot nem sokkal a honfoglalás után kezdtük benépesíteni, a románok a 16. századtól tűntek fel mind nagyobb számban, és a 18. században kisebb számú német telepes is érkezett. Szilágyság közepén helyezkedik el a magyar-román lakosságú Tövishát, valamikori kisnemesi falvakkal; a Szamos már említett mellékfolyója mentén pedig Kraszna-vidék (nem tévesztendő össze a Kraszna-közzel!), és végezetül az Alföld felé nyitott, ellaposodó és az előzőeknél is több magyar falut magába foglaló Berettyó-mente.

Közben átugrottuk az Ér és a Berettyó között elterülő, alföldi jellegű Érmelléket, amely szintén a legkorábban megült magyar vidékek közé tartozik, elsősorban több százados bortermesztéséről híres. (De csak legutóbb kezdtek hozzá néprajzi feltárásához.) Kultúrája alföldi jellegű, régi rétege még halász, az újabb már az árutermelésre való átállást tükrözi. 30—35 faluját zömmel magyarok, és a 16. századtól kezdve románok is lakják.

Dél felé tovább haladva, elérkezünk a Sebes- Fekete- és Fehér-Körös völgyeibe, kezdjük ismét a legészakibbal, és haladjunk bentről kifelé! Ismét Kolozsvár alatt vagyunk: a Kalota nevű patak és a Sebes-Körös közötti csücsök egy régtől fogva magyarok által lakott, 40 falura kiterjedő vidéknek adott nevet: Kalotaszeg utóbb tehát jóval ki- terjedtebb lett, mint névadó folyóköze, sőt ma már három eléggé körülhatárolható kisebb tájra oszlik: a havasok alatti Felszeg, az Almás-patak (ismét vízközeiben vagyunk!) menti Alszeg és a Kolozsvár tőszomszédságában elterülő Nádasmente. Szegény, de élelmes lakossága a háziipar, a művészkedés úgyszólván minden lehetőségét kiaknázta és termékeit nemcsak Kolozsvárra, hanem utóbb már messze vidékekre is eljuttatta. Népművészetét már a múlt század 80-as éveiben felfedezték, ezt Kalotaszeg népe maximálisan kihasználta és azóta állandósította hírnevét, sőt hatással volt a századforduló hivatásos művészeire is, közöttük az erdélyi Kós Károlyra. E nagy táj népi kultúráját eléggé jól ismerjük, talán csak a fazekasság felé fordult kissé megkésve a figyelem. Népi kultúrája és ezen belül népművészete máig eleven: miközben belül végbemegy egy még mindig „virágos” paraszti polgárosodás, arra is jut erejéből, hogy a változó viszonyokhoz és a modern időkhöz rugalmasan alkalmazkodjék, valósággal idegenforgalmi kereskedelmet űz, sőt asszonyai Brünnig, Prágáig is eljárnak, hogy maguknak és jól fizető román megbízóiknak viseleti darabokat szerezzenek be.

86