Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (XIII-XIV. Erdély, Bukovina és Moldva magyar népcsoportjai. - Művészetük, szokásaik)
öltheti, és a modern gazdasági-társadalmi nivel- lálás a nemzetiségi lét, tudat és kultúra rovására érvényesülhet. Minél közelebb kerülünk a mához, a kívülről-felülről való egyoldalú befolyásolás veszélye is annál nagyobb; és mindezt elsősorban nem a szomszédságban, hanem az Erdélyben élő népek sínylik meg. Hasonló, de jóval árnyaltabban megfogalmazott tudati maradványok fékezték és részben hátráltatják még ma is a tárgyilagos tudományos kutatásokat; sok esetben e téren is inkább érvényesül az érzelmi érdekeltség, mint maguk a tények. Ez talán az Erdélyben lakó népek betelepülésének tárgyalásakor mutatkozik meg legszembetűnőbben. Ma már csak kevesen tudják pl., hogy az erdélyi románok kétezer éves (vagy még régebbi) folyamatos jelenlétének elmélete, az ún. dáko-román kontinuitás, 18. századi latinos és nyugatias műveltségű görögkatolikus teológusoktól származik, ezt fejlesztették tovább romantikus szemléletű világi értelmiségiek és emelték végül hivatalos állami szintre korunkban. Amennyire érhető ez az elnagyolt, tudományon kívüli elmélet, éppolyan nehéz a tudományon belüli, szakszerű bizonyítása. (A sors iróniája, hogy ebben fő szerepet épp a magyar Anonymus Gesta Hungarorumja játszik, amely Erdélyben őslakóknak tünteti fel a románokat; Györffy György már a 40-es években kiderítette, hogy e jeles szerző saját kora népeit vetítette visszább, ez évben pedig Süpek Ottó állapította meg — — nézetem szerint végérvényesen —, hogy a Gestát viszonylag későn; 1279-ben írták.) Legjobb tudásunk szerint Erdélyben a honfoglalás idején feltehetőleg szláv nyelvű, rendkívül gyér lakosság élhetett, a magyarok a 10—11., a románok pedig a 12—13. századtól kezdtek fokozatosan betelepülni. Ez a lassú mozgás évszázadokon át tartott. Valamivel nagyobb tömegeket mozgatott meg az akkorra már teljesen el- magyarosodott székelyek és a messziről idekerült, német nyelvű szászok beköltöztetése. Míg ez utóbbiak mindvégig megmaradtak állandó lakóhelyükön, a székelység a szélrózsa minden irányába bocsátott ki rajokat, a magyarság és főként a románság is állandó mozgásban volt, mindkettő kívülről töltődött fel új és új jövevény elemekkel. A háborús pusztításoknak jobban kitett vármegyei magyar jobbágyok helyére mind nagyobb számban költöztek románok — nem is egyszer a magyar földesurak hívására —, így az erdélyi nemzetiségek számaránya is korán megváltozott: a 18. század végére már a románság került számbeli fölénybe. Ezt az előnyét máig növeli, bár a magyarság sem fogy (hivatalos adatok szerint 1977-ben egész Romániában 1 706 000 magyar élt), arányszáma azonban évről évre csökken, de még így is egy nemzetnyi tömeg, Európa egyik legnagyobb nemzetisége; Földünk 150 országából pedig több tucatnak a lakosságát meghaladja. A romániai magyarság csak az Alföld peremén, Kalotaszegen, Mezőségen és a Székelyföldön alkot nagyobb összefüggő tömböt, egyebütt kisebb csoportokban, sőt már a két háború között jó ötödrésze ún. szórványként élt. Ez utóbbiak törvényszerű sorsa a lassú, átmenetekkel tarkított, de fokozatos beolvadás. A mai iparosítás, a mezőgazdaság szocializálása, a városiasodás és egyéb tényezők is elősegítik a szórványok képződését, ilyen helyzetben tehát szándékosság nélkül is fokozódik a beolvadás, amely felső és külső késztetéssel még tovább gyorsítható. E törekvések azonban tömeges tudati torzulást eredményezhetnek, épp ezért valamennyi érintett nép elemi érdeke a teljes nemzetiségi-nyelvi és kulturális szabadság. A magyar népcsoportok elhelyezkedése Erdély folyórendszere sűrű és a vízhozam is eléggé egyenletes. A folyók közül a Tiszához hasonló földrajzi helyzetű Maros a legfontosabb, mely kelet-nyugati irányban fut végig a táj egész tengelyében, de már néprajzi szempontból eltér, mert csak a felső és az alsó szakaszát lakják magyarok. Hasonló a helyzet az Alföld felé tartó többi erdélyi folyóval is. A magyarok a honfoglalás utáni századokban e folyóvölgyek mentén kezdtek Erdélybe települni, és néhány évszázad leforgása alatt ezeket, valamint a medencék nagyobb részét is benépesítették. Megélhetés szempontjából kétségkívül e lankák voltak a legértékesebbek, ámde háborúk és járványok idején éppen a magyarság pusztulta legjobban. E tekintetben is volt némi különbség: míg a magashegyi és nagyobb tömbökben lakó székelység alig veszített lakóterületéből, a folyóvölgyi és a mezőségi magyarság jelentősen megfogyatkozott, sőt a 16—17. századtól nagy része román többségi környezetbe kerülve szórvánnyá zsugorodott. (E megállapítás alább szinte refrénszerűen tér vissza újra és újra.) Erdély hegyvidéki és erdős jellege ellenére is, a magyar népcsoportok elnevezéseiben mindvégig a folyók és a patakok játszottak jelentősebb szerepet. Mi is a folyók vonalát követjük most és ezek mellé sorakoztatjuk a kissé távolibb magyarlakta vidékeket. Északról dél felé és belülről kifelé haladva, elsőnek a (Nagy- és Kis-, Déstől pedig egyesült) Számos-mentét említhetjük. A magyarság már a 10—11. században megülte, a 16—17. századtól azonban számbeli kisebbségbe szorult és eléggé fel is darabolódott. Ilyen maradvány az északról az egyesült Szamosba ömlő patakról elnevezett Lápos-mente, valamint a Beszterce környéki Sajó-mente néhány magyar faluja; az utóbbi azonban már a Mezőséghez tartozik. Teret veszített a Szamos—Lápos közötti Kővár-vidék szigetmagyarsága is, a feudalizmus idején katonáskodó népessége a Szamos bejáratát őrizte; a terület 1876-ig külön közigazgatási egységnek 85
