Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - KRÓNIKA - Katona Imre: Néprajzi útikalauz (XIII-XIV. Erdély, Bukovina és Moldva magyar népcsoportjai. - Művészetük, szokásaik)
I általános volt pl. a saját homogén csoporton belüli házasodás és a kifelé való kisebb vagy nagyobb mérvű elzárkózás, amelyet csak az átte- lepülés vagy a szórványhelyzet oldott fel valamelyest. E mozaikszerű társadalmi csoportokat még Erdélynek átmeneti és viszonylagos függetlensége is rendszerint tovább tartósította, a nagyobb anyanemzethez, ill. annak országához való csatlakoztatás viszont utat nyithatott a kiegyenlítésre való törekvéseknek, amelyek azonban a közelmúltig csak átmeneti sikereket könyvelhettek el. így pl. a 18. században a görögkeletitől sikerült különválasztani a görögkatolikus egyházat, de 1945 után egyetlen tollvonással megszüntették. Sikertelennek bizonyultak a változatos formákban megpróbált magyar és román beolvasztási kísérletek is. A szocializmus viszonyai között a nemzetiségi lét megőrzése és a sokszínű kultúrák kivirágoz- tatása alapján már minden eddiginél kedvezőbbek lehetnek a gazdasági-társadalmi kiegyenlítődés feltételei. Erdélyi viszonylatban a nivellálódás minden bizonnyal hosszú történelmi korszak eredménye lesz, mert a kései és a helyenként, társadalmi csoportonként is nagyon eltérő feu- dalizálódás, továbbá erre a változatos és régies alapra épülő kapitalizálódás a szokásosnál is széttagoltabb társadalmat hagyott örökül. A kedvező vagy kedvezőtlen társadalmi helyzet bonyolult módokon fonódott össze nemzetiségi-vallási- foglalkozási és egyéb kategóriákkal, mindig is megkönnyítve a külső beavatkozást. Még tovább nehezíti és bonyolítja a helyzetet, hogy az egyenlőtlen fejlődés nemcsak népenként, hanem az egyes népeken belül is érvényesült. Az erdélyi magyarság pl. egészében véve régiesebb, mint az alföldi vagy a dunántúli, a románok viszont több tekintetben is (pl. az újabb balladai stílusrétegek ismeretét tekintve) előtte jártak ún. regáti testvéreiknek. A moldvai csángómagyarokkal viszont éppen fordított a helyzet: közvetlen román környezetüknél valamivel régiesebb szinten rekedtek meg. Erdélyen belül maradva tovább bontható a népek közötti és a népeken belüli társadalmi különbség is. Az erdélyi magyarok nagy többsége a feudalizmusban jobbágysorban élt, ez a volt ún. vármegyei magyarság, mely mindig szegényebb és kizsákmányoltabb is volt az alföldinél vagy a dunántúlinál és sok belső kategóriára osztódott. A székelyek viszont katonáskodásuk fejében szabadabbak voltak a magyaroknál, később és csak részlegesen faudalizálódtak, de a nem jobbágy katonaszékelyek között is kialakult egyfajta vagyoni és társadalmi rang szerinti tagozódás (jobbágytartó nemesek, lovon vagy gyalogosan harcoló közszékelyek), amely azonban még nem tekinthető osztálytagozódásnak. Az erdélyi birtokos nemesség zöme egyébként nem székely, hanem magyar volt, hasonlóképpen a jobbágyaik is, kik között azonban egyre több románt is találunk. A románság csak későn és szintén részlegesen feudalizálódott, sőt a vándorló pásztorokat valójában csak nehezen tudták szolgáltatásokra kényszeríteni, a letelepült és földmíves román jobbágyparasztokat viszont ugyanolyan mértékben kizsákmányolták, mint magyar sorstársaikat. (Az erdélyi jobbágyfelkelések egyébként kezdettől szinte mindvégig „nemzetközi” jelleget öltöttek.) Mivel a nemesek zöme magyar volt, a kis létszámú és „újdonsült” román nemesség is magyarnak tartotta magát, az úrgyűlölet Erdélyben könnyen ölthetett nemzetiségi vagy vallási formát, és ilyenkor kétszeresen is pusztító jellegű volt, tudati maradványai pedig elég tartósan éltek tovább. A magyarok és a románok zöme apró falvakban lakott, de a mezővárosok és az ipari központok, vásárhelyek sok magyart is vonzottak, sőt a különjogos városok falai közé a feudalizmusban tetemes számú magyar nemesség is beköltözött, így a polgárság osztozni kényszerült vele a hatalomban. Az erdélyi nemesség nemcsak a megyékben, hanem a szabadalmas városokban is számottevő társadalmi tényező volt. Az erdélyi magyarság mégsem adott soha olyan nagy létszámú városi polgárságot, mint az eleve kiváltságolt német jogú szász városok, melyek szinte idegen testként ékelődtek Erdélybe, és onnan mindig visszanyúltak (házasságkötés, tanulás, sőt kereskedelmi-ipari kapcsolatok terén is) az óhazához. A nagyszabású erdélyi jobbágyfelkelést követő 1437-es kápolnai unióban „három nemzet”: a magyar nemesség, a szász polgárság és a szabadalmas székelység kötött szövetséget a többségi magyar és román jobbágysággal szemben, ezzel hosszú századokra megmerevítette a fejlődést. A reformáció sem segítette elő a népi-nemzeti- társadalmi egységet, ellenkezőleg: míg a szászok majdnem kivétel nélkül az új hit mellé szegődtek, evangélikusokká lettek, az ellenreformáció óta a magyarság nagyjából fele-fele arányban a katolikus—református vallást követi, nagyon kevés — főként a szászoknak szolgáló jobbágyok — magyar tért át evangélikusnak, Erdélybe menekültek viszont az üldözött unitáriusok. Az ellenreformáció vallásilag a románságot is megosztotta, az előbb említettük, egységük csak legutóbb állt helyre. (Akik viszont továbbra is görögkatolikusok maradtak, magyar katolikus istentiszteletre járnak.) Az Erdélyen kívüli anyanemzetek tömegei ezekben az imént említett részletekben csak kevéssé tájékozódtak, tudatukban sok terhes és felesleges maradvány él. így pl. a fejlettségi szintek különbségeit könnyen értékkülönbségnek tekintik; a népek közötti bonyolult kölcsönhatásokat szinte a kapitalista kereslet-kínálat rideg törvényei mintájára — egyoldalú átadásátvétel folyamataként — szemlélik; a kényszerűen megrekedt fejlődést és a belőle fakadó régiességet pedig gyakran rózsaszínű szemüvegen át nézve „eredeti”, „ősi” és „igazi” tulajdonságok összességének vélik, és ami a legveszélyesebb: az osztályharc népi-nemzeti ellentétek formáját 84
