Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - SZEMLE - Grezsa Ferenc: Pomogáts Béla: Sorsát kereső irodalom
figurája Vladimírra és Estragonra, az abszurd irodalom szereplőire, s Kerouac hőseire emlékezteti. így utal vissza Pap Károly Azarelje Kafkára s Mészöly Miklós Filmje Beckettre, így lesz Örkény Mrozek és Rózewicz rokona. Prózánk új jelenségeit azonban Pomogáts sosem idegen mintákból, hanem a magyar valóság kihívásából eredezteti. Ottlikot, Mészölyt ezért perli vissza az egzisztencializmustól. „Ismeret- elméleti kételyei szkeptikussá tették, szkepszisét viszont iróniával próbálta humanizálni, emberi keretek között tartani. Hogy ne kelljen a nihilbe zuhannia, az iróniába kapaszkodott” — állapítja meg Ottlikról. „A tárggyá, dologgá vált biológiai embert a felelősség és a szeretet elve teheti erkölcsi emberré; e két erkölcsi elv vívhatja vissza az embert magát” — írja Mészölyről. Örkény groteszkjeit ezért határolja el az abszurd irodalomtól; több bennük a szatirikus elem, mint az eszménytelen pesszimizmus. A líráról szóló tanulmányok központi kérdése: miképp szervezi a meggyőződést a gondolkodói tudatosság költői magatartássá, s hogyan pár- lódik le e világkép formaelvek összegévé, korszerű látásmódot és egyéni szemléletet ötvöző műfajjá. E nézőpont lehetővé teszi Pomogáts számára, hogy egyaránt vállalja mai líránk mindkét vonulatát: az élményi-közéleti verstípust is, a míves-önalakító költészetet is. Egyszersmind arra is alkalom, hogy — a manapság divatos műfaji nihilizmus és iskolás konzervativizmus végleteit meghaladva — élő költészetünkről irányzatok helyett műfajok összefoglaló tablóiban gondolkodjék. Az újabb magyar költészet dilemmája: korszerűsíthető-e a hagyományos magatartásmo- dell, a küldetéstudat pátoszában alkotó vátesz- költőé, avagy — hogy modernek legyünk — föl kell cserélni a huizingai homo ludens-eszménnyel, a versíró bűvész alkotói szemléletével. Pomogáts a folytonosság mellett érvel. Illyés lírájában magyarság és emberiség „kettős kötése” érvényesül, „a realista gondolkodó” erkölcse testesül meg. Gulyás Pál költészete a „világképállító” verstípusra példa: az alkotó a történelem káosza ellen szigetet épít, jelleget véd, mítoszt teremt. A Radnóti-vers több mint esztétikum: életforma és etika, menedék és ellenállás, „védekezés és szembefordulás”, a forma átváltozása világnézetté. Vas István értelmezésében a versírás az „önmegvalósítás belső igénye”: szabályozói szabadságvágy és valóságismeret, Janus-arca romantikus hajlama és fegyelmező iróniája. Takáts Gyula számára a líra — „latinos" vagy „görögös” mintája egyaránt — a világban való otthonépítés eszköze; Csorba Győzőnek belső filozófiai dráma, „az önvizsgálat terepe”. Valamennyi változat a „homo morális” és a „homo aestheticus” felfogástípusának szerves egységén alapszik. Pomogáts — a líra megújuló folytonosságának másik eseteként — a műfaji kategóriák mai érvényét bizonyítja. Dal, óda, elégia: nem pusztult el, csupán átalakul, bonyolultabbá válik, feszültségekkel telítődik. Berda „profán himnuszaiban” ódái és ironikus hangvétel fonódik egybe. Zelk az elégia érzelmi-gondolati rétege- zettségét fokozza: kétségbeesést rezignációval, nosztalgikus múltidézést létfilozófiai meditációval kapcsol össze. Jékely az elégia három variánsát is kimunkálja: a szorongást és boldogságélményt vegyítő „elégi kus dalt”, a szétszóródás sejtelmeivel telítődő „történelmi elégiát” és a bölcselő hajlamú „elégikus mítoszt”. Kormos a dal műfaját korszerűsíti: népi-szürrealista játékossággal és groteszkkel. Juhász Ferenc és Nagy László — Weöres nyomán — a mitologikus „hosszú verset” honosítja meg. Szintetikus változatának az eposz totalitásigénye, a „hosszú éneknek” a dal az ősképe. Pomogáts számára a műfaj — élmény- és magatartástípus. Történeti szempontú megállapításai értékes adalékok egy majdnem megírandó modern poétikához. A Sorsát kereső irodalom szerzője gondolkodó kritikus. Amit Vas Istvánról ír, önvallomásként is megáll: „Nem kész ítéletekkel, eleve adott sémákkal közeledik a választott művekhez; elfogulatlan, értő olvasás után alkot véleményt. Az olvasott műalkotás, a tanulmányozott írói személyiség belső természetéhez, lényeges tulajdonságaihoz férkőzik.” Egy-egy írása: burkolt vitairat. Néha úgy, hogy legendákat oszlat. (Berdáról szólva például az „epikureista” és a „villoni” téveszméket.) Másszor úgy, hogy polemizál. (Kolozsvári Grandpierre Emilről jegyzi meg: „Mintha két író volna: az igényes és szenvedélyes valóságábrázoló és a népszerűséget kiaknázó szórakoztató.” Szentkuthy módszeréhez e megjegyzést fűzi: „A perspektíva természetesen nem helyettesítheti a struktúrát, s nem pótolhatja a hiányzó szervező elvet sem.") A pontos fogalmazás kedvéért néha még a szentenciaszerű, leegyszerűsítő egyértelműséget is vállalja. Racionalista anélkül, hogy szenvtelen lenne. Könyve mai irodalmi önismeretünk jelentős dokumentuma. (Magvető Kiadó, 1979.) GREZSA FERENC 82
