Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - SZEMLE - Grezsa Ferenc: Pomogáts Béla: Sorsát kereső irodalom
A környezetrajz, lélekábrázolás, leírás helyét átvette a látomásosság, a vízió, a lírai én előretörése, a tényszerűen vagy líraian emlékező, elsőszemélyben íródott, elsődlegesen személyes élményekkel operáló regény. Ilyen (kissé leegyszerűsítetten fölvázolt) körülmények között születik meg Györffi Kálmán első két kisregénye. Szinte előzmény nélkül, a nagykorúság, hagyományosságvállalás reménytkeltő magabiztosságával. És pontosan azért ingerli fiatalabb pályatársait, akik a hatvanas évek végén későreneszánszát élő nyugati (és keleti) formabontó, szociografáló, lírizáló, pszichoanalitikusan mélyrétegekbe révülő, látomásokban tobzódó epikára való rácsodálkozásukban indulattal állnak szemben a hagyományos szerkezetű epikával. . . A kitérőt Győrffi Kálmán újabb regénye, A visszatekintő kapcsán tartottuk szükségesnek megtenni. Hiszen ez a könyv sajnálatosan magán viseli az előbb említett két fogadtatásforma szorításából kialakult görcsöket. Egyfelől nemzedéktársainak igyekszik buzgó rátartisággal bizonyítani: tudja, birtokolja mindazt a szakmai fogást, amely „korszerűvé” teszi köntösében az „új regényt”. Másfelől, témája folytán a hagyományos családregény körében marad. Sorsot mutat föl, immár nem az epika lineáris vonalvezetésével, hanem múltat, régmúltat egybeötvözve, filmszerű montázstechnikával,önkényes idő- és térsíkok alkalmazásával építgetve szerkezetét. így Györffi Kálmánnak óhatatlanul le kell mondania annak a korszaknak a beható ábrázolásáról, amelyet elsődleges élményből (nem olvasmányokból) ismer. S így az állandóan előbukkanó múltra, a tudatalattiban lappangó érvekre utalás utolsósorban Györffi írói szavának és igazságának a hitelét rontja le. Talán azért, mert az általános igazságtalanságra, sorscsapásra, a történelem- könyvekből immár mint banalitást ismert kellékekre, felülete megragadott osztályviszályokra, csupán nyomokban jelentkező közösségi indokokra hárítja azt, amit a regény fővonulatában ő maga olyan sajátosan és meggyőzően tudott megjeleníteni. Az idősíkok keverése (és keveredése) miatt az írónak le kell mondania legnagyobb erényéről: lélek-, helyzetelemző, leíró készségéről. A Visszatekintő olvastán nem egyszer az a benyomása az olvasónak, hogy az író olyan táncot jár, amelyet még nem tanult meg. És elrontott lépéseiért, szándékának fonákjáért nem kárpótol az a néhány kitűnő, és rá valóban jellemző rész sem, amelyből megszülethetett volna kicsit több odafigyeléssel és önfegyelemmel, ha nem is a régóta várt regény, de néhány remekbeszabott novella bizonyosan. A dolgok ilyetén állásánál nem marad más hátra mint a várakozás: várni Györffi Kálmántól a sajátos romániai magyar regény felé vezető biztonságosabb és célirányosabb lépést. (Kriterion, 1978.) TÖMÖR.Y PÉTER POMOGÁTS BÉLA: SORSÁT KERESŐ IRODALOM Pomogáts Bélának, aki másfél évtized tanulmányírói termését gyűjtötte kötetbe, az irodalom emberközpontúsága a vezéreszméje. Nem vész bele se a filológia öncélú részletkultuszába, se az elvont esztétizálás absztrakcióhalmozásába. Jellemző műfaja a portré és a tabló. Ha elemez, fő problémája, miképp van jelen az alkotó személyisége a műalkotásban. Ha korszakot ábrázol, a reprezentatív író köré a szellemi rokonok galériáját építi. Ez az emberközpontúság határozza meg módszerét is. írásaiban a tanulmány tárgyilagossága, megbízhatósága, az esszé köny- nyedsége, gondolkodói bátorsága és a kritika megítélő szenvedélye fonódik egységbe. A kvan- tifikáció divatjánál és a ráció önkiélő hajlamánál fontosabb számára az írói karakterjegyek kiemelése, az alkotástipológia vizsgálata. Stílusának „latin” világossága, tisztasága alkalmassá teszi, hogy az irodalmat ne csak a beavatottak szűk köre, hanem szélesebb közönség előtt is igényesen tolmácsolja. Az elmúlt fél évszázad és napjaink magyar prózairodalmában — a hagyományos anekdotikus- érzelmes iránnyal szemben — a modern intellektuális regény és novella lehetőségeit kutatja. Érdeklődését ama bonyolultabb, összetettebb, rétegezettebb próza köti le, amely parabolába hajlik; a zárt, autonóm történet „metaforikus többletet” kap, a közvetlenül valóságábrázoló információs mező mögött — második jelentésként — filozófiai, antropológiai, etikai általánosítások rejteznek. így Laczkó Géza önéletírása, amely szinte előlegezi „a modern dokumentumregény alakzatát.” Aztán Déry Tibor életműve, melyben a gondolati igény már „formaalkotó szerepet” játszik — a „romantikus” vagy „ironikus” alkotói jelenlét a regényben, illetve inter- mezzóként a személyiség távolságtartó „különállása” még írói pályája korszakait is kijelöli. Továbbá Szentkuthy Miklós „barokkos” szürrealizmusa, az idő és a történelem fogalmait leromboló, a regényt epikus, költői és esszészerű részletekkel szimultanista enciklopédiává tágító prózája, Pap Károly bibliai ihletettségű, mítoszteremtő látomásvilága, Ottlik és Örkény sorstípusokat, magatartásmodelleket elemző, emberi személyiség és fölvállalt szerep viszonyát, dialektikáját vizsgáló modern példázatai. Pomogáts — mai prózánk korszerűségét bizonyítandó — megkeresi a kortárs világirodalmi párhuzamokat is. Nem annyira a hatás-befogadás példájaként, mint inkább analógiaként. Laczkó regénye, a Noémi fia Pirandello, Virginia Woolf szerepjátékát idézi számára. Déry munkásságának „ideologikus természete” Gide ars poétikáját juttatja eszébe. Az Országúton csavargó81
