Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - SZEMLE - Ács Zoltán: Könyvek a székelyekről
nának még ma is) néhány évvel ezelőtt, miután kiderült, hogy egyik vidéki egyetemünk történelem szakára jelentkezett diákjai nem tudták megmondani azt, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek. Für Lajos akkor egy tanulmányban csupán arra vállalkozott, hogy megkeresse ennek a tájékozatlanságnak a gyökerét, hiszen ez a nagyfokú, valljuk be, lesújtó tudatlanság „nemcsak azt jelenti, hogy a felnövő nemzedékek tudatában veszedelmes vákuum keletkezett . . ., hanem a székelységgel kapcsolatos művek humánus funkciójában is zavar támadt.” (Tiszatáj, 1972/8.) Tekintsük át röviden, hogy honnan is ez a zavar? A székelység eredetéről, etnikai hovatartozásáról a legszélsőségesebb nézetek láttak napvilágot. Voltak ők már elmagyarosodott dákok, más, a valósághoz közelebb álló nézet szerint a hunok maradékai, románok, csak éppen azok nem, amik valóban voltak és vannak: magyarok. Magában a tudományos közvéleményben is századokon keresztül élt az eredetileg jogi elkülönülésből fakadó különbözőség tudata, amely mindkét részről több ízben is előítéletté fejlődött. A XIX. századon végighúzódott szinte a székelység eredetkérdésének országos vitája. A kérdést más ideológiai színezetben tovább éltette a Trianon utáni évek politikai szelleme. Ez utóbbi időszakban az irodalomban főleg Tamási Áron, Asztalos István, Kacsó Sándor, Bözödi György és a világnézetileg tőlük erősen eltávolodó Nyírő József művei voltak hatással az olvasó „székelyképére”. A reális székelyképért szállt síkra a magyar zenetudomány két kiválósága Bartók és Kodály, a néprajztudományban Viski Károly, Cs. Sebestyén Károly és Kós Károly. „A sok fertőzésre kiszabott szellemi elvonókúra után a székelységnek is meg kell tanulnia valóságos történelmét” — írta Sütő András. Ezt csupán azzal egészítenénk ki, hogy nemcsak a közel egymilliós lélekszámú székelységnek, hanem minden magyarnak, aki tisztában szeretne lenni történelmével. E valóságos történelem megismerését szolgálják azok a könyvek, amelyek az utóbbi években jelentek meg a romániai magyar történetírók tollából. A teljesség igényére való törekvés nélkül, inkább a történelmi kronológiát, a székely társadalom belső fejlődését, mint a könyvek megjelenésének sorrendiségét figyelembe véve a következő könyvekről szeretnénk adni rövid áttekintést: Demény Lajos: Székely felkelések a XVI. század második felében. Politika, Bukarest, 1976. Székely felkelés 1595—96. Kriterion, 1979., Demény Lajos: A székelyek és Mihály vajda. Kriterion, 1978. Imreh István: A rendtartó székely falu. Kriterion, 1973 és Székely vértanúk 1854. Kriterion, 1975. A XVI. század a székelység történetének egyik legmozgalmasabb, ugyanakkor legküzdelmesebb időszaka volt, amely szoros összefüggésben állott a század közepén kialakult önálló Erdélyi fejedelemség létharcával és a török magyarországi terjeszkedésével. Köztudott, hogy a székelyek a feudális magyar királyság korszakában fejenkénti hadbaszállásukkal váltották meg szabadságukat, kerülték el jobbágysorba süllyedésüket. Ezek az ősi szabadságjogok a XV—XVI. században fokozatosan veszélybe kerültek. A gyakori hadbahívás, az ököradó, a különböző segélyek rendszeres beszedése, az Erdélyre kivetett portai adó egyharmadának átvállalása olyan terheket rótt a katonáskodó közszékelyekre, amelyek a teljes elszegényedéssel fenyegették. Egyre több közszékely képtelen volt az előírt fegyverzettel hadba vonulni, ami azt jelentette, hogy elvesztette szabadságát. A XVI. század közepére megfogyatkozott a székely katonaelem száma akkor, amikor az erdélyi fejedelmeknek egyrészt a török, másrészt a Habsburg politika terjeszkedése miatt égető szükségük lett volna a harcban edzett, katonáskodó székelyekre. Magán a székely társadalmon belül is bomlasztó erők hatottak. A székely főnépek arra törekedtek, hogy kiváltságaikat a szolgasorba taszított közszékelyek rovására gyarapítsák. Ezek a külső és belső, a székelység társadalmi, politikai, szervezeti életében bekövetkezett változások váltották ki a közszékelyek harcát, felkeléseit ősi szabadságjogaik visszaszerzéséért. Demény (1976) jogosan állapítja meg, hogy e székely felkeléseket nem az erdélyi politikai élet véletlen szeszélyei szülték; nem a fejedelemváltozás és a székelyek hadbahívása volt az oka a székelyek támadásának: ez csupán a megfelelő alkalom volt, az okok mélyen gyökereztek az adott társadalmi struktúrában, annak konkrét gazdasági, politikai, szociális és művelődési viszonyaiban. Mind Demény könyve, mind pedig a 12 tanulmányt tartalmazó Székely felkelések, ezeknek a székely tiltakozásoknak társadalmi, gazdasági, politikai előzményeit, magát a felkeléseket és azok következményeit vizsgálják. Az olvasó átfogó képet kap a székelyek önkormányzatáról, a székely falu szervezetéről, hadkötelezettségükről, hadszervezetükről, a székely falu gazdasági-társadalmi szerkezetéről, s magáról a székelyek tudatában „véres farsangiként élő, kudarccal végződött 1595/96-os felkelésről. S bár Demény könyve és a tanulmánygyűjtemény között bőven találunk átfedéseket, úgy gondoljuk, hogy épp a székelyekről alkotott gyér ismereteink miatt ezt ebben az esetben nem felróni, hanem csak üdvözölni lehet abban a reményben, hogy valamelyik könyv csak eljut az olvasóhoz. Ugyancsak átfedéssel találkozunk az említett két mű és Demény A székelyek és Mihály vajda című könyvének első fejezete között. Az 1595/96-os előzmények nélkül azonban nem értenénk meg azt, hogy a székelyek a 15 éves háború kirobbanásakor miért csatlakoztak ahhoz az Erdélyt, Moldvát és Havasalföldet is átfogó nagy európai törökellenes koalícióhoz, amelyet többek között a török hűbériséget felrúgó havasalföldi vajda, Mihály neve fémjelez. A vajda mind törökellenes harcához, mind 79
