Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - SZEMLE - Ács Zoltán: Könyvek a székelyekről
„az összes székel/ség közönségének közvagyonául”, s ezzel létrejött a Székelyföld mindmáig leggazdagabb múzeuma. A sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium vállalta, hogy a múzeumőri teendőket a kollégium tanárai látják el társadalmi munkában. 1901-ben a kollégium tanácsa László Ferencet választotta meg múzeumőrré, aki negyedszázadon keresztül Roska Márton szavaival „szűkebb hazájában, Háromszék megyében, állandóan négy ember munkáját végezte szeretettel, becsülettel és önzetlenül. Ennek eredménye, hogy a világ ősrégészeinek egyik Mekkája ma a Tőle naggyá fejlesztett sepsiszentgyörgyi múzeum.” László Ferenc neve az egyre fogyatkozó tanítványok, kortársak és a szakemberek szűk körén kívül ma már bizony alig ismert. Ezért is üdvözölhetjük a Kriterion Kiadó új könyvét, amely Táj és tudomány címmel emléket kívánt állítani a székelység nagy tudósának, a székely közélet szerény, csendes gyalogmunkásának, aki azon kevesek közé tartozott, akik tisztában voltak azzal, hogy a népet azok őrizték meg a múltban és tartják meg a jövőben is, akiknek életében a közszolgálat volt a mindenekfeletti. A kötet tulajdonképpen László Ferenc életművének újrafelfedezése, személyének és munkásságának a feledéstől való megmentése. A könyv első része a gazdag, megpróbáltatásokban és sikerekben bővelkedő életutat mutatja be a családtagok, volt kollégák és a késői tanítványok visszaemlékezésében. Gazdagon bontakozik ki az olvasó előtt e sokszínű egyéniség, a pedagógus, a botanikus, a természetrajzos-muzeológus és meteorológus, a néprajzos-muzeológus és a régész. László Ferenc 1873-ban született Sepsiszent- györgyön. Kolozsvárott természetrajz-földrajz szakot végez. Utolsó éves egyetemistaként tanársegéd és óraadó tanár a Református Kollégiumban. A szűkebb pátriához való ragaszkodás szép példájaként 1897-ben lemond a nagy karriert ígérő egyetemi állásról és a sepsiszentgyörgyi Székely Mikló Kollégium hívására hazamegy, s élete végéig a kollégium tanára lesz. Múzeumőrré való megválasztása után a diákok körében néprajzi gyűjtőutakat szervez, megalapítja a helyi gyorsírókört és meteorológiai állomást, s megkezdi az erősdi őstelepet feltáró ásatásait, a neolitikus civilizációjának kutatását, mellyel nemzetközi tekintélyt szerez a szakmai körökben. Széles körű szervezőmunkájának eredményeként 1912-ben Kós Károly tervei alapján felépül a Székely Nemzeti Múzeum. 1915-ben nagy családi csapás éri. Meghal felesége, s ezután egyedül kell gondoskodnia hét gyermekéről. A szűkebb család gondjain kívül vállára veszi a nagyobb család, a kollégium gondját is. Az első világháború nehéz éveiben ő gondoskodik a diákság és a tanári kar élelemmel való ellátásáról. 1918 után határozottan állást foglal a szülőföldön való maradás mellett. Legidősebb fiát is lebeszéli arról, hogy a pesti egyetemen tanuljon tovább, s a kolozsvári egyetemre küldi, mert azt vallotta, hogy a „székelységet saját otthonában kell megerősíteni”. Ellenzi az egyes magyar körök által meghirdetett passzivitási elvet, s személyes példával jár elöl, amikor múzeumával együtt bekapcsolódik a háború utáni Románia tudományos és művelődési életébe. 1925-ben Kolozsvárra kellett utaznia, hogy a további pedagógusi munkáját biztosító kötelező román nyelvű államvizsgát letegye. Útközben agyvérzést kap, s pár nappal később meghal. A könyv második része szakirodalmi és közírói munkásságából nyújt válogatást, különös tekintettel régészeti munkáira. A természettudományok viszonya a valláshoz című, 1900- ban írott rövid tanulmányában írta a mindmáig megszívlelendő sorokat: „Ha az emberek folytonosan nem fognak teljes fegyverzetben állni egymással szemben, . . . akkor majd minden állam évi megtakarításának azt a tekintélyes részét, azt a sok milliót, melyet most öldöklési és egymás területének rombolására szánt eszközök, puskák és ágyúk készítésére fordít, a maga egészében szentelheti polgárai testi és lelki erejének harmonikus kiművelésére, a közművelődésre.” A székelység és a helyes nemzetiségi politika iránti elkötelezettség vonul végig a tudós-pedagógus közéleti tevékenységén. A sepsiszentgyörgyi—földvári vasút című, 1904-ben írt cikkében kifejti, hogy a székelység további sorsa attól függ, hogy bekapcsolják-e vasúttal a Székelyföldet az ország gazdasági vérkeringésébe. Ezzel az alig 20 kilométeres vasútvonallal meg lehetne akadályozni azt, hogy a székelyek a megélhetés kényszerétől hajtva ne vándoroljanak el más területekre, ne fogyjon hazájában a székelység. Háromszék nagy ellenlábasa, Brassó akadályozta meg ti. mindaddig, hogy a Székelyföldet bekapcsolják a fő vasútvonalba. „Nem érthető ez az idegenkedés, sőt féltékenység egy szomszéd vármegye részéről, mert az igazi nemzeti politika nem a mások elnyomásában, hanem az elnyomottak felszabadításában áll” — írta László Ferenc. Számos cikke foglalkozik a székelység kincsesházával, a Székely Nemzeti Múzeummal, melyet mindig szívügyének tekintett. László Ferenc példás élete és munkássága így fonódott össze a tájjal és a tudománnyal, a személyében a szülőföld iránt elkötelezett ember így biztosította a kettő közti termékeny, példás kapcsolatot. (Kriterion, 1979. 245. I.) ÁCS ZOLTÁN KÖNYVEK A SZÉKELYEKRŐL Magyarságtudatunkkal, főleg ami a határainkon túl élő magyarság etnikai hovatartozását, eredetkérdését illeti, nincs minden rendjén. Erre a meggyőződésre jutottak sokan (és talán juthat78
