Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - SZEMLE - Ács Zoltán: Táj és tudomány (László Ferenc emlékezete)
hangulatot”, a közösségi küldetés szép fegyelmét is elfeledték. És ezt — akárcsak az okokat: a legszemélyesebb magán- és a tágabb közélet viharait — hogy ne szenvedte volna meg épp az a Farkas Árpád, aki — Lászlóffy Aladár gondolatával — úgy tudott kiválni, hogy társakra, őt igazoló teljesítményekre, közös eredményekre, összefogásra támaszkodott. Olyannak indult, aki „összefog a jobbakkal, s akivel össze kívánnak fogni a jobbak”, s ehelyett most alagutakat kell építenie a hóban. Ennek ellenére az ő személyes változása csak annyi, hogy felette is visszavonhatatlanul elmúlt az ifjúság,a férfivá érés bölcs rezignációja érződik ki a versekből. (Meleg szél; Tánc; Egy állomáson; Szénásszekerek) Olyan sokat tud az életről, hogy az már nem vidámít, nem könnyít, csak felelősséget, a megszólalás és a cselekvés felelősségét növeli. A Jegenyekörben még a groteszk is ott volt, itt már nyoma sincs. Általában kevesebb a játék, s kevesebb a nagy tüzű indulat is. Megtanulta, hogy olykor a csönd is lehet olyan hatású, mint máskor a kiáltás; a hiány is lehet kiáltóbb, mint a kimondott szó. (Ezek a hosszú őszi esőzések; A hó szaga) Aki ébreszteni indult az alvó jegenyét, rákellett jönnie, hogy „nem lehet / lánggal / röntgenezni / a fenyőket”. Pályamódosítás volna ez! Aligha. Hangváltás! Csupán az. A látás nem gyengült, s nem szűkült a figyelem köre. „Kétmillió arcnak ránca” villan fel a költői tükörben. A vers ma is magatartás dolga, és a mérték egyszerre esztétikai és erkölcsi természetű. Csak a hang idomult az élet mai valóságához. Nem éppen a költészetben, valahol másutt kellene keresni az okát, hogy ritkább lett az ilyen megszólalás: Akarom, kitessék konok voltom — saruit immár meg nem oldom, nem fogadok fölibém rendet, csak mit magamnak én teremtek. És talán másutt van annak az oka is, hogy több a rezignáció, mint volt korábban. De ez a rezig- náció nem a rosszakba való beleegyezést jelenti. Figyelmeztetést inkább. Valóban nem csatadalokkal gyújt most ez a költészet, hanem a kételyek kimondásával, de gyújt. Ha pedig a változó körülményekben a régi hangot őrizné ma is, minden bizonnyal anakronisztikussá vált volna. Farkas Árpád megrendítően érzékeli az idő változását. Belülről éli meg a helyzetet, egyként a sokak közül. Érzi a szelek karmosodását, és sejti, hogy ez a hideget hozó ősz maga a történelem. Látja az épp a történelembe belesüketült Európa „befalazott szószékeit”; tudja, hogy a közömbös földrésznek vér kell a hőköléshez: a bármilyen módszeres, de lassú, „méltóságos” pusztulás nem riasztja a lelkiismeretét. Konghat éjjel-nappal a lélekharang. Igen, a hangváltásban ott van ez a fölismerés is. A költő csak a költészet hatalmába kapaszkodhat, a közvetlen társadalmi cselekvés esélyeit pedig nap mint nap újra kell gondolnia. Nem a közélet kapitánya, talán még másodtisztje sem lehet — s aligha rajta múlik ez —, csak fújja „pici furulyával” a magáét. Mégsem a magamegadás jeleként, hiszen „szorongó torokkal , / el kékülő szájjal, /görcsbe rándultan is .../ végső pillanatig, / miként ama zenekar / a Titanic / fedélzetén”. Ahogy—az irodalomtörténet tanúsága szerint — viszonylag ritkán szokták a költők. Ha valaki, Farkas Árpád megveti a kívülállás erkölcstelenségét. Példaképkereső és példaképállító költő, akinek az invokációiban Bolyai János, Petőfi, Ady, Kós Károly, Nagy László, Sütő András, Kányádi Sándor és Lászlóffy Aladár idéződik meg, nem is tehet egyebet. Nem tudhat és nem is akarhat megszabadulni a kötelmeitől. Főleg nem Adynak és Nagy Lászlónak olyan erős igézetében, mint az övé. Csak látványos, s talán hatásos indulatai csillapulhattak, de a dac, a felelősség, a mindent látók és mindent kimondók felelőssége nem. A két dúdoló, a Vadászat, a Zsilipek, az Átgázolások, a Tamási Áron, A szivárgásban és az Alagutak a hóban e felelősséggel tudta megtenni mindazt, amit a költészet ma a mi tájainkon egyáltalán megtehet. Kányádi Szürkülete után újabb bizonyságét a könyva költészet hatalmáról. „ — lélegzőnk! élünk! ím / Csodák Csodáját/ újra és újra megjelentem!” — mondja keserű örömmel a költő, s biztos lehet benne, hogy jelentéseire nyitott szívvel figyelnek az olvasók — mint minden őszinte szóra — forgassák bárhol is a könyvet. Farkas Árpád már amúgy is azon kevesek közé tartozott, akiknek hogylétéről a beszélgetés elején érdeklődnek — érkezvén akár Újvidékről vagy Pozsonyból, Torontóból vagy Bécsből. A romániai vagy a magyarországi olvasóról nem is beszélve. Aggódnak érte, magáért és a költészetéért. Várják, hogy sűrűbben kopogjon az írógép a szentgyörgyi éjszaka csendjében, folyamatosabb legyen a költői és közírói jelenlét. Mert sokszor egy egész nemzedék nevében is helyt kellene állni. A nagy aluszékonyságok és nagy álmodások idején jó rádöbbenteni néha valamennyiünket, hogy „itt a szívdobogás is havat olvaszt”. Lehet, hogy ez nem látszik rögtön nagy és fényes programnak, pedig annyit jelent, hogy élni érdemes. (Kriterion, 1979.) PÁLFY G. ISTVÁN TÁJ ÉS TUDOMÁNY (László Ferenc emlékezete) Sepsiszentgyörgyön, a Háromszék kulturális központjában özv. Cserey Jánosné, Zathureczky Emília 1875-ben létrehozott egy múzeumi magánalapítványt, s ezzel megvetette a Székely Nemzeti Múzeum alapjait. Két év múlva pedig az általa összegyűjtött kincseket felajánlotta 77
