Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 2. szám - SZEMLE - Pálfy G. István: Farkas Árpád: Alagutak a hóban
keseredettség, de amikor eléri ezt a pillanatot, rögtön mosolyogni is kezd önmagán. Ezzel együtt groteszk helyzetbe hozza a versbeli valóságot is. Toporgásaival, ódivatú szemüvegével, már-már idétlenül veszi vizsgálat alá a tökéletességeket. Ezt a ravasz idétlenséget végül is a legnehezebb kivédeni a büfében, az albérletekben, a kollektív biztonság kérdésében, a balatoni képeslapon, vagyis a költő könnyed mozdulattal bontja szét korunk fétiseit. Sok fölösleges hordalék tapad erre a fogalomra, hogy realizmus. Mert ez a fogalom éppen úgy nem jelenti a naturalizmust, mint az impresszionizmust. Sőt, szerintem leginkább a szürrealizmus a rokona, hiszen a XX. század végén nem lehet figyelmen kívül hagyni az avantgárd törekvések értékeit sem. Csak az lehet realizmus, ami magába foglalja ezt is. Péntek Imre realista költő. Realista abban az értelemben, hogy lényegi összefüggéseket ragad meg, a maguk totalitásában. Kompozícióiban a korvalóság centrális ellentmondásait találja el, új, sajátos és egyéni megvilágításban. A művek igazságának feltétele a teljesség, s törekszik erre a teljességre. Ebből a szempontból az egyetlen hibának a kissé egysíkú felidéző erőt és megjelenítést érzem. A meglepetések a kötet végén már nem úgy érnek, mint a kezdetkor. Ott egy-egy írás az önmaga egységében is új volt. Később már csak mintha ezen az egy versen belül változna a téma, legyen az télapó, vagy „Edényborói herceg”, váróterem, vagy folyosózug. Első kötete az Éjféli pályaudvar. Ez a fanyar, groteszk, pályaudvarokra szorított hang már ott is megtalálható volt. Érzésem szerint — amit kevesen ismertek, és ismernek fel ma is — pályatársai között ő az egyik legjelentősebb költő. Félredobja az álforradalmi közhelyeket, nem tud mit kezdeni az új, népi szürrealizmussal sem, s aligha vállalhatja a személyeskedéseket a személyesség és személyiség megragadása helyett. Költészetében olyan kifejezéseket is megtalálhatunk, amitől mások borzonganak. A politikai gazdaságtan, a mindennapi politika közhelyei ugyanúgy jelen vannak, mint az egyéniség ellenfelei: a papucs, a megalkuvás lehetősége, a szerelem lehetetlensége, a hiábavalóság emlékművei. Péntek Imre nem helyezi vissza a múltba a szabadságlehetőségeket, hogy azután ez a mában bizonyítsa lehetetlenségét. Ő ütközik és a versben is ütközteti magát környezetének tárgyaival, indulataival. József Attila emlékét sokan megverselik. Legtöbben a vasút-pillanatot örökítik meg, az ön- gyilkosságot. Ez édes-kevés. Péntek Imre lényegileg kötődik József Attilához, nem a felszínen. Mondhatnám azt is, hogy a folytatója. S ez egyelőre főleg a költészet tartalmi jegyeit illetően igaz. Látunk formai játékot Péntek Imrénél is: a rímek is groteszk ragrímek, vagy hangtanilag siklatják ki egymást. Formai játék „A baleset” is, nevezhetném ezt korunk képi tragédiájának. De ez a költészet még több játékot és még nagyobb virtuozitást érdemel. Több könnyedséget és magabiztosságot. (Magvető, 1979.) VADERNA JÓZSEF FARKAS ÁRPÁD: ALAGUTAK A HÓBAN A vásárra vitt bőrnek ára is van, nem huncut benne róka, sem menyét. A cimborákat nyúzom álmaimban: Te mért hallgatsz! te mért? te mért! Fájdalmas és lelkiismeretébresztő költői jelentés Farkas Árpádé. Olyannyira illuziótlanul szól az egyetemes magyar irodalom legkeletibb végeiről, olyannyira komor az életszámla, hogy talán meglepő is lehet azok számára, akik korábbi két kötetéből csak a panyókára vetett kabátú költőt őrzik, a köszörű-időben is lázakban égőt, az „orra bukva az avaron” szilaj dühű fiatal emberét, aki „derékig csonterdőben” is érzi, hogy rá országló erőt, és „egy ilyen földet” bíztak, s neki kell megvédenie „a keserves hatalmat”. Az új kötet, az Alagutak a hóban csakugyan deresebb kedélyű könyv, mint az előzők. Vissza-vissza- térő szava az ősz, a hó, a tél, a törpe; süvítő őszt jósol, telet a ma növekvő gyermekeknek. „Csurom homályban” „pállik . . . a táj”, a vénülő füvek „elzüllenek”, a tornyok imbolyognak, vil- lámos ég alatt szunnyad a nép, s aki szól, az is csak „hótömte szájjal” beszélhet. Ez a kétségtelenül deresebb kedély azonban csak azok számára lehet meghökkentő, aki k a Másnapos ének és a Jegenyekor verseiben elsősorban a lobogást vették észre, a „felhorzsolt álmokat” kevésbé. Nem hallották elég erősen a költői felkiáltást: „Torpanj meg egy percre nagy ujjongások kora!”. Pedig a kongó magány,a,.vasmennyboltoscsönd” ott volt már akkor is a sorokban. „Úgy kell élned néha, mintha befalaztak volna” — mondta egykor Farkas Árpád a személyes kínt, s mondta — elkomoruló tekintettel — a közösségit is: „A század főterén / itt ül / görcsben a felnőtt emberiség, / és játszani nem tud, / hó hull, / játszan- nem tud, / hó hull, / játszani nem tud, / gyermeki kor hava hull rá”. Legfeljebb az arányok voltak mások. Nagyobb volt a tűz, derűsebb a távlat, lazábbak a pányvák a dühökön, s épp ezért reményteljesebbnek látszott a jövő. Legalábbis egyszerűbbnek. Aki az élet ilyesfajta mozdulását is figyelte az utóbbi évtizedben, azt még kevésbé döbbentheti meg a költő „változása”. Hiszen hacsaka költői lét körülményeinek módosulásaira gondolunk: elmúltak az írói-emberi szövetségeket kovácsoló egyetemi évek, elszálltak a kolozsvári Gaál Gábor Kör vitái, a nemzedék szinte legjobbjaiból szerveződött sepsiszentgyörgyi szabadcsapat magányos portyá- zókra hullott szét. Sokan már a „vérszerződéses 76
