Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - Czakó Gábor: Négy szobor (elbeszélés)

Arcz nem tolakodott, hanem szobrainak erőterei szippantották bűvköreikbe az említett szakírókat, ugyanazok az erőterek, amiket Szilvia is érzékelt, meg a barátai is, ám őket nyomasztotta, mivel csak védekeztek ... Pedig nem sok történt: Arcz eltalicská- zott némi földet a mélyebben lapuló márványokról; majd kicsípett belőlük innen- onnan pár mázsány(t: csipetnyit a maradék tonnákhoz képest. Ugyanennyit megtettek a barátok is, Déli Ábrahám mester például Arp és Brancusi tojásokat tojt a kőbánya fészkébe; Merd bácsi, a sokszoros díjas egyenest óriás gúlát emeltetett egy daruval, mégse változott meg a tér annyira; valahogy nem akart szippantani, bármennyi anyagot mozgattak, ámbátor az anyag teremti a teret, nélküle az Űr, a Semmi sem létezne. Végül fölmerült bennük a gyanú, hogy színültig hordhatnák a kőbánya üregét kővel, a teremtés műve nem indulna be ....

— Csináltál újabb szobrokat? — A Rendező könnyedén leült a diófapadra Arcz és Róthfux doktor közé.

— Négyet. A kicsiket nem számítva. — Szokásos esti sétáin sokat dolgozott a síremléken. Elálldogállt a tisztásokon, melyek emlékeztettek a Főorvosok Főorvosának kiszemelt nyughelyére; szemlélgette a fák, cserjék, csupaszabb helyek arányait... elmerengett a fényeken, miként fognak majd érkezni, szóródni lombhullás után. Lassacskán megfeledkezett a rokonról, aki bőszoknyás sokac asszonyt szeretett volna látni a kriptáján, a negyvenezer forintos roppant márványcsodáról, tervecskéiről, amikkel kijátszani remélte a Rokon életkép-ideálját, sőt, igazi szoborterveiről is. Utóbb gomba nélkül járt haza az erdőből, hagymát se húzott föl a szőlőlugasok közti ágyások- ból, a paradicsomok elképedve virítottak lapos tarisznyája után. Jobbára üres gyomorral feküdt le: boron és kávén kívül alig vett egyebet magához. Aztán már semmi se jutott eszébe, gombászni se járt, kisszékén ült naphosszat, nem látta már a hőségben vergődni, árnyékban kimerültén elnyugodni a Követ, egyáltalán nem látta, holott le sem vette a tekintetét róla, addig sem, míg fölállt, hogy kitegye a vizét a fűbe.

Csöndes természetességgel mutatkozott meg a Szobor. Mondhatnánk nyugodtan, ha igaz lenne, bár mutatott efféle látszatot térdelő asszonyra hajazó alakjával, dús, meleg csillagködformáival, ám ezek a formák rettenetes mozgásban voltak (rettenetes, ez a legkevésbé pontatlan szó), egymásba zuhantak, nem zuhanni készültek, hanem zuhantak máris! zuhantak a megsemmisülés felé, nem összegyűrve, hanem elemésztve önmaguk s a közelükben levők részeit: csak egyetlen pillantásnyi időt ígérve a nézőnek, hogy utána egyetlen pontba zsugorodjék az egész, akár egy neutronjaira vetkőző csillag, ami körül bezárul a tér.

Nem sietett a faragással. Ha igazán rátette volna a kezét a Kőre, néhány rövidke hét alatt menthetetlenül elkészült volna, és akkor oda a csodálatos Anyag. A Rokon, a Főorvosok Főorvosának mozdulatával megigazítaná a szemüvegét, többször, mialatt a szakemberektől látott ívben körbejárná, csalódását leplezné (nem kapta meg a bőszoknyás sokac asszonyt), aztán elszállíttatná, pénzt adna, nem félmilliót; sokkal kevesebbet, mégis sokat, Arcz számára rengeteget, de a saját zsebéhez mérve semmit, tehát pontosan ennyit, és nem lenne mentség.

— Hova dugtad azt a négy szobrot? — A Rendező nagyvonalúan körbekínálta Marlboróját a nyakában lógó didiküljéből. Jó kör volt, Arcz Symphonián kívül legföljebb Sopianaet szívott, Róthfux doktor pedig soha semmit:

— Aki két falu egészségére vigyáz, annak jó példával kell elöljárnia. — Finoman elhallgatta, hogy takarékos sváb természete sem engedné, hogy súlyos pénzeket eregessen a levegőbe, nem beszélve arról, hogy hét gyereke volt, mindahányból diplomást igyekezett faragni: ami nem olcsó mulatság.

— Azt hallottam, hogy azért irtottál ki minden fát, szőlőt a telkedről — folytatta

22