Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 2. szám - Czakó Gábor: Négy szobor (elbeszélés)

legombolta érte a negyvenezret. „Negyven rongy neki semmi — mesélte utóbb Arcz Róthfux doktornak—, csak a havi fixe tizenkétezer és nem kell egyebet tennie érte, mint így igazgatni az orrán a szemüvegét.”

Nyolc hónapja állt a csodakő a telkén; platót épített neki, tágas teraszt, mert amint megérkezett, rögtön teret kért, egyre nagyobbat, tehát kigazolt körűié, elhordta a közeléből a többi várakozó követ, aztán fölballagott a házához és nézte naphosszat a vörösboros pohara mellől. Máskor az akácosba húzódott, szinte elrejtőzött, úgy leste, mit művel a nagy, fehér óriás. A mandulásba járó mókusok eleinte méltatlankodtak, hogy miért pont az ő ösvényük alá telepedett, de aztán megszokták, rá se hederítve nyargaltak át a feje fölött. Sokat figyelte lentről is, az első szomszéd lugasos szőlejéből, különösen hajnalban, meg késő délután. Hajnalban a kő különösen fényes lett a verítékes harmattól, és szemből, Arcz nézőpontjával párhuzamosan,telibe kapta a fényt; délután, a gerinc mögé bukó Napból dühösen-vörösen porzott rá. Ő meg izzott,reszketett ki- hevülten, pár arasznyira az erdő árnyékvonalától, fehér teste szinte forrt a levegővel együtt, majd kétszeresére duzzadt a délibábban; anyaga átmenet nélkül látszott szétoszolni a meredek telek sárgára aszott terében. Addig el nem csitult, míg a csúcsán meg nem nyugodott a Nap fáradt vörös tekintete. „Mikor lesz már kész?’ — türelmetlenkedett a rokon, ha olykor kiautózott hozzá. „Még nem vagyunk készen”. „Látom.” A rokon fontolgatta, vajon elővegye-e a dem izson bort a csomagtartóból. Ostobázott, hogy a borivás csökkenti-e vagy serkenti-e János termelékenységét, nohabár az ostobaságtól nem lett okosabb, már odaadta a demizsont, mikor visszakérdezett: „Ki nincs készen?” „Se Ő, se én” — morogta a szakállába Arcz és széles, elszarusodott talpain földöngött a házához a borral.

A Rendező úgy vélte, hogy eleget mozgott már érdeklődése kifejezésére; fölmászott a házhoz.

— A Madár elég régi. Ha jól emlékszem, öt éve láttam nálad, amikor még a villában laktál. Akkor láthattam, ugye?

— Láthattad korábban is, ha volt hozzá szemed.

— Örülök, hogy még a régi vagy! — A Rendező nevetett.

Arcz elég régi volt már, a surány-varsányi dombság is, a szőlőskertekkel, seregélyekkel, mézes szőlőillattal. A Rendezőnél élénkebben intette az idő múlására az évről évre ritkuló füst a varsányi udvarokban s az egyre híguló szilvalekvárillat, velük enyészett a parasztasszonyok ősi erénye, a takarékosság. A mostani még elegendő volt ahhoz, hogy visszahívja nagyapjáék hetényi udvarába, ahol a nagymama kavarta a nagy bográcsban az aranyhabos kék-fekete masszát, ő szállította kiskocsin a rozsét a tűzhöz, öregapja meg a pincegádor előtt ült a pádon — akár most ő Róthfux doktorral. A különbség annyi, hogy a Róthfux doki helyett egy hatalmas kandúr pöffeszkedett sumer oroszlán tartásban a pádon, az öreg nem dohányzott; felesége hajladozó hátát, rengő sok szoknyáját leste, olykor , — nagymisényi szünetekkel —■ egypár végtelen szeretettel ejtett mondatot ismételt: „A vén bolond!” És más volt a tér! All még a hetényi ház, nem csángált el a gádor, a kút, a kerítés, a körtefa, a méterek minden irányból újra mérhetők, nem lesznek se többen, se kevesebben. Róza mama, Szilveszter nagyapó, a kandúr, no meg „a vén bolond!” hiánya rendezte át — mondjuk — örökre, ahogy a surány-varsányi dombság se a múlthavi: seregély-szőlőillat nélküli. Más a Bocz- villa tere is lentebb, a Ság-hegy térde táján, hiába költöztettek a földszinti szobába egy Arcz Jánossal súlyra egyező litván szobrászt. Ő boldog, hogy itt lehet, kedves, szolgálat- kész, Arcz agyonnyomta a többieket; Szilviának, a művésztelep vezetőjének a tollából följelentő levelek facsaródtak ellene: összeférhetetlen, akadályozza a villa kertjének parkosítását, vitatkozik, tolakszik, ha a művésztelepre bel- és külföldi szakírók érkeznek . . . Noha épp Szilvia, s az őt följelentésre uszogató barátai tudták legjobban, hogy

21