Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 12. szám - MŰHELY - Népismeret a múltban és a jövőben (Tálasi István válaszol Bárth János kérdéseire)

magasabb mint régen, de mégsem képezünk több kutatói vénával megáldott jó szakembert.

Tudok olyan vidéki múzeumról, ahol kellene néprajzkutató muzeológus, de alkalmas jelentkező híján sokáig nem tölthetik be az állást.

Magas a budapestiek jelentkezési aránya. Közülük sajnos kevesen mennek vidéki múzeumokba.

Megítélése szerint hogyan kellene átszervezni a néprajzi képzést? Mi a néprajzi képzés jövője a megváltozott társadalmi viszonyaink közepette? Ez a kérdés természetesen összefügg a néprajztudomány jövőjével. Egyesek vészharangot kongatnak, mondván: a hagyományos értelemben vett parasztság megszűnik, mi lesz a néprajzzal?

Vannak olyan vélemények, hogy ha az a nép, amelyet mi népnek tartottunk, átalakul, akkor nem lesz szükség a néprajzra, mint tudományra sem. Ez a tévhit a legmagasabb értelmiségi körökben is előfordul. Ez teljesen hamis vélemény. A néprajz történeti tudomány, és néprajzra szükség lesz továbbra is. A nép történeti képződmény, a kultúrája szintén. Ha a nép társadalmi változáson megy keresztül, változik a kultúrája is. Az a kultúra, amely elvész, vagy átalakul, mindig kutatási tárgyunk marad. Az egyetemes művelődéstörténet, a gazdaságtörténet, nyelvtörténet, eszmetörténet, szociológia, politikatörténet szempontjából egyaránt irányadó, hogy feltárjuk azokat a kulturális javakat, amelyek meghatározták évszázadokon keresztül egy népnek a létét, fennállását és életképességét. Ha különösnek is látszik, kénytelen vagyok egy furcsa példát mondani. Az egyiptomi nép abban az értelemben, ahogy volt a fáraók korában, már nincs, de egyiptológiai tudomány van. Annak ellenére, hogy kutatásunk élő közege átalakul és a parasztfogalom megváltozik, vannak még maradványok tudati csökevényekben, bizonyos manuális és munkabeli technológiákban. Ezeket figyelni kell a múlt értelmezése szempontjából. Az ezredfordulóig ez az átváltozás eltart, addig is mindent össze kell gyűjteni, ami még hiányzik az élő anyagból. Mellette az eddiginél alaposabban kell feldolgozni a történeti forrásokat. Pl. a különféle hazai latinságú följegyzéseket, amelyek értelmezéséhez külön speciális képzés kell. Szükséges a hazai nemzetiségek kultúrájának nyelvtörténeti, dialektológiai szintű értelmezése. Fontos forrás a XVIII. sz. végétől megjelent folyóirat-irodalom, azután a hírlapok tömege. A múlt század második felében megjelenő helyi sajtó rengeteg néprajzi adatot szolgáltat. Azonkívül itt vannak a társadalmi gyűjtéssel és a hivatásos kutatással felszaporodott adattárak. Ezek évszázadokra adnak munkát, és munkaerő-szükségletet jelentenek.

Ez egy új fajta munka. Ehhez kell idomulni az egyetemi képzésnek. Az oktatásnak tudomásul kell venni, hogy ma már nem úgy kell oktatni, mint 30—40 vagy 50 évvel ezelőtt. Úgy kell képezni a hallgatókat, hogy ne csak megfigyelhető jelenségek rögzítéséhez értsenek, illetve a jelenségekben ne csak a régi időkbe, esetleg az őskultúrákba viszonyuló előzményeket keressék, hanem eredményesen tudják tanulmányozni a feudalizmus kori és kapitalizmus kori parasztság kultúráját is. A most változó, mobilizációban levő falunak az átalakulását is figyelnünk kell. Ezek a feladatok meghatározzák a képzést. Vissza kell térnünk az egyszakosságra, mégpedig a szakosított egyszakosság- ra. Az alaptanulmányok mellett, amelyek a magyar és európai szintű etnológiai anyagot tárgyalják, sok gondot kell fordítanunk a speciális képzésre. A néprajzkutató ne csak etnológiai ismeretekkel rendelkezzen, hanem ismerje a levéltári kutatás fortélyait, legyen a magyarországi latinság forrásszakértője. Ismerje a magyar nyelvtörténetet. Tudjon idegen nyelveket. Ismerje legalább egy nemzetiségünk nyelvét és nyelvtörténetét. Ezt kell elérnünk, hiszen a következő évtizedekben már a kutatás súlypontilag ezekre a területekre fog áttolódni. Természetesen mindehhez kellő számú oktató

91