Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - SZEMLE - Vasy Géza: Elsőkötetes költők 1978-79-ben (Benke László, Borbély János, Deák László, Fecske Csaba, Fenyvesi Félix Lajos, Fodor Ákos, Karácsondi Imre, Katona Judit, Kemenczky Judit, Keresztes József, Labancz Gyula, Nógrádi Gábor, Pátkai Tivadar, Petrőczi Éva, Tóth Erzsébet, Vaderna József és Villányi László köteteiről)

olykor magánérdekű marad, a könnyedség néha erőltetett igyekvést takar. S ami a legnagyobb baj, másodlagos jellegűnek, irodalmiasnak érződik mind a szemlélet, mind a forma. De vezet út ettől a kötettől, „Heléna báljától” előre is.

Tóth Erzsébet könyve (Egy végtelen vers közepe, Kozmosz, 1979) nemcsak irodalmiasság, de költészet, nemcsak keresés, de megtalálás is. A pályakezdő írók művei általában erősebben önéletrajzi jellegűek, s ez még a lírában is így szokott lenni. Az önéletrajziság azonban többféle lehet. Megjelenése sokban függ a költői személyiség megszólalási módjától. A tárgyiasabb költők általában közvetlenebb eseményrajzot adnak, s esemény és reflexió egysége alkot verset. A látomá- sos-szimbolikus alkatú költőknél ez az eseményrajz szinte el is maradhat, vagy csak utalásszerűén van jelen, s mindjárt a reflexió kerül a vers középpontjába. Ez a reflexió is lehet közvetlen vagy közvetett, s ez utóbb1 esetben rendszerint a költői képek a közvetítők. Ezek közé a látomásos költők közé tartozik Tóth Erzsébet is. Verseiben így az életút állomásait nem ismerhetjük meg leíró pontossággal, de egy ember érzelmi-szellemi útjának, a világ gondolati-költői birtokbavételének rokonszenves kísérletét követhetjük nyomon.

Bármely költői irányzatnak megvan az a veszélye, hogy kiüresedik, rutinná válik, főleg az utánzók kezében. Nem kivétel ez alól a látomásos- szimbolikus vers sem. Pályakezdők esetében persze nemcsak rutinról, inkább tapasztalatlanságról, bizonyos divatok felesleges követéséről lehetne beszélni. Tóth Erzsébetnek igen eleven, realista alapú képteremtő fantáziája van, de ez a fantázia olykor nincs teljes egyetértésben a versépítkezés, a szerkezetalakítás fegyelmet parancsoló követelményével. Főleg a kötet első felében akadnak sikerületlenebb megoldások. Azért érdemes ezt itt említeni, mert ebben a kötetben ezek a hibák egyáltalában nem szükségszerűek.

Tóth Erzsébet olyan költő, aki kevéssel nem elégszik meg, s már pályakezdő kötetében nagyszabású kísérletbe kezd. A címadó 14 részes Egy végtelen vers közepe a bizonyság rá. Ez a nagylélegzetű költemény a lírai személyiség hétköznapjainak és világszemléletének egyaránt tükre. A végtelen vers maga az életmű, s benne az élet egy darabja a maga körülhatárol hatatlan végtelenségével. Ha úgy tetszik, egy szerelem története is ez a vers, egy kapcsolat megteremtésének és elvesztésének lírai naplója az egyik rétege. Mindez jelenidőben, s ugyanakkor múltként is. Az idő, az évszakok állandóan megjelennek, de nem egymásutánjukban, hanem egyidejűén, az érzelmek hullámzását, a megtalálás és az elvesztés képeit követve. Nem időként, hanem költői képként vannak tehát jelen az évszakok, de mégsem hanyagolható el időbeli jelentésük sem. így nemcsak egy kapcsolat történetét érzékeltethetik, hanem egy általánosabb életérzés kifejezői is lehetnek. A tiszta, áttekinthető világra vágyó fiatalról van

szó, aki gyerek nem lehet már, s közben azt érzi: „Lágyan züllik a föld alattam, / nincs az a bűn, nincs az a gyalázat, / amiért föl ne mentenének.” Ez a helyzetét tisztázni vágyó tudat az utolsó ciklusban teljesedik ki, amelynek címe: Vége a galambkornak. S ha vége, akkor Vigyázzban kell állni, mert »jól van, „nem muszáj hősnek lenni”, / de muszáj valaminek«. A költő önmagára parancsol: „nyugodt légy, / mintha lennél: saját fegyvered.” Az Összetört vers végén felcsapó jövőlátomás mégis a hősképet idézi:

Egyszer majd

hajnalt hordunk újra a szívünk alatt, a költők álomtól véres arccal ébrednek, úgy állnak az emberek elé, újra parancsolnak és rendelkeznek, és gyönyörű lesz újra

mint egy palotában lépdelni a lángok között, porrá égni mosolyogva.

Tóth Erzsébet egyre inkább úgy tud beszélni magáról, hogy az egész világról szól. Célt talált, s nem a versért, de az egészért akar élni.S mindezt sok emlékezetes versben valósítja meg. Példaként legalább néhány szép megoldását idézni kell: „Tengersimogatás kézfejemen”, — vagy „Ülj le tél, ülj le hiszen január van, / ülj le minden kerti padra hattyú-alakban”, — vagy

tudom már hol kell megállni, lassítani a léptem, állni, állni a sirályszavú szélben, állni egy vonatablaknál,

hogy az ország mindig a szemem előtt legyen, hallgatni közelről a szívem, mint a zakatolást.

Vaderna József kötetét (Vakjátszma, Szép- irodalmi, 1978) is érdemes volt kiadni. Bár szigorúbban megszerkesztett könyv az övé is lehetne, érezni benne a tehetséget. Egyelőre szebb ugyan az, amit Csoóri Sándor ír róla, mint maguk a versek, de ez még nem baj, Vaderna valóban a fiatalabbak közé tartozik. S mesterét is jól választotta meg: Csoóri képi világa, versépítkezése, valóságszemlélete közel áll hozzá. Ez a közelség néha zavaró, olykor zavaros verseket eredményez, máskor viszont épp az önállóbb hanghoz segít hozzá. De ez a hang még nem igazán a sajátja. Viszonylag egynemű keresés tükre a Vakjátszma. Keresésé, ahol a tét élet vagy halál, de ehhez a téthez a játszma eszközei még nem tudtak felnőni. Nemcsak a formai eszközökre gondolok, hanem inkább e játszma egyedülvalóságára, megismételhetetlen önállóságára. Egyéni sorsélményt, nemzedéki élményt is egyre pontosabban tud megfogalmazni a kötet verseiben a költő, de ez a pontosság inkább szociológiai, történelmi, politikai, s nem költői. E helyzetet a költő is érzékeli, s a címadó verset így zárja le: „hangommal / kell megtenni a következő lépést, / kimondani Magyarországot, / elszólítani a legfeketébb hajú

91