Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - SZEMLE - Hatvani Dániel: Tóth Endre: Oláh Gábor élete

lányt, / hajnalodó férfit, leírni / egy embert, egy betűt, egy számot.”

Villányi László is bemutatkozott már a győri írók antológiájában. Délibábünnep c. kötete (Kozmosz, 1978) pontos tükre egy alakulóforrongó állapotnak, amelyben majd mindent ki akar próbálni a fiatal költő. Többféle hangja van és többféle szemlélete. Szelíd neoavantgard, néha bizony unalmas prózaversek, olykor csak érdekes, olykor jó groteszkek, feldíszítetlen tárgyiasság, feldíszített látomásosság követi egymást. Ebben a kavargásban még nem látszik eléggé az a költő, akivé Villányi Lászlónak lennie kell, de ez még nem nagy baj: a tanulóéveket senki sem hagyhatja ki, s a nyilvánosság nagy ösztönző lehet. Hasznosak ezek a kócos első kötetek, ha tényleg fiatalok a szerzői.

VASY GÉZA

TÓTH ENDRE:

OLÁH GÁBOR ÉLETE

Bárhogy is vesszük, Oláh Gábor nem az olvasói, legfeljebb csak az irodalmi köztudatban él, számos és számtalan könyve ellenére ott is csak úgy ahogy. Mondhatnók, a halál a feledés homályát borította életművére, ám a debreceni „táltos fiú” igazából életében sem hódított, művei — versei, regényei, elbeszélései, színművei, tanulmányai — kis példányszámban, javarészt zugkiadóknál láttak napvilágot, nem egyszer meg éppenséggel a szerző kiadásában. írásműveinek egyharmadrésze így is kiadatlan maradt mindmáig, közöttük az évtizedeken át vezetett napló is, mely —Tóth Endre interpretálása szerint — minden szubjektivitásával együtt felbecsülhetetlen értékű kordokumentum.

Szándékosan vagy szándéktalanul, az ugyancsak Debrecenben élő Tóth Endre, az immár javakorabeli költő az Oláh-életrajz megírásakor kettős feladatra vállalkozott. A könyv egyrészt alkalmas a korcs és maradék mítoszok eloszlatására — melyek mint kagylók a hajófenékre, úgy tapadnak a huszadik századi magyar irodalom testére —, másrészt igyekszik felleltározni a tragikus és felemás életmű értékeit csakúgy, mint annak gyarlóságait.

Ki is volt hát Oláh Gábor? Az ember eltűnődik a kérdésen, Tóth Endre könyvének elolvasása után még inkább, mint azt megelőzően; kibogozhatatlan kérdőjelek a mégoly részletezett élet- tények ismeretében is maradnak. Együtt indult Juhász Gyulával, Kosztolányival, Babits-csal . .. Ady-nál előbb volt ismert! A századelői irodalmi megújulás nagyszerű kórusában merészen, új hangon tudott szólni, plebejus indulattal és a modern világkép igézetében, magasrendűen csiszolt eszközökkel, a tematikai és műfaji választékot tekintve egyaránt sokhúrúan. Úgyszólván minden

együtt volt ahhoz, hogy Oláh Gáborra fényes írói pálya várjon. S ő maga is erre készült, már-már titáni ambícióval és eltökéltséggel. Megszállottan és írásdühvel telten ontotta magából a műveket. Tűnődik az ember, hogy az elszikesedést a szükségesnél kevesebb kontrollal párosult termékenység okozta-e inkább, vagy pedig az a vétkes naivitás és tájékozatlanság, mely tollát Rákosi Jenő szolgálatába késztette állítani.

És a tűnődnivalók sora csak folytatódik. Ennek mentében mind nagyobb súlyt kapnak az életrajz pőre tényei. Az okok gyökerét talán Oláh Gábor debreceniségében kellene keresnünk — Tóth Endre könyve olvastán nem egyszer juthatunk erre a következtetésre. E legrosszabb fajta vidé- kiségből Oláh szellemisége magasan kiemelkedett, ugyanakkor magához is láncolta; az író életét a vergődés, s az abból fakadó rossz közérzet halála napjáig végigkísérte. Fiatalabb éveiben többször is nyúlt feléje segítő kéz, hogy kirántsa a debreceni sárból, de mindhiába; az elrugaszkodáshoz nem volt elég ereje, bátorsága. Ismerős a képlet, s bizonyos mértékig általánosítható tendenciákat is hordoz. A magyar vidék még ma is inkább válhat a tehetség temetőjévé, mint a főváros. Megkeseredettség és távlatvesztés közepette morzsolódnak fel nem egyszer az energiák, még a kivételesen erős alkotó egyéniségeké is. Móra Ferenc például, aki harmóniába tudott kerülni vidéki (szegedi) környezetével, inkább csak szabályerősítő kivételnek számít. Oláh Gáborból szinte teljességgel hiányzott a harmóniateremtő készség.

Márcsak azért is, mert mértéken felül szomjazta a dicsőséget, az elismertséget, az írói hírnevet. S ezenközben több mint tragikus, hogy mennyire nem tudott élni. Előbb elérni az áhított csúcsra, s csak aztán rendezkedni be a teljes életre — ez az abszurd sorrend nemcsak írói, de egyéni létét is kisiklatta. Az írást mindenek fölé helyezte, önkéntes szerzetesi sorsot vállalt, kudarcait is annyira félvállról vette, hogy azok elemzésére — noha ehhez minden intellektuális adottsága meglett volna — egyszer sem kerített sort. Ha idejekorán megteszi, munkássága talán megszabadult volna a kontrollnélküli túltermelés ballasztjaitól.

Ady minden csatát megvívott, egyetlen ütközet elől sem tért ki, s még ahhoz is volt ereje, hogy a „tolakodó gráciát” ellökje magától. Ez utóbbi Oláh Gábort meg sem kísértette, küzdelmei is csak a filléres kisszerűségek szintjén maradtak. Sivár környezetét érzékeny alkotói idegzetével nem viselhette el, szükségképpen menekült az álomvilágba. Élete nem válhatott írása fedezetévé.

Példája bizarr vigasztalást nyújthat az életük során több ízben is elhamarkodottan nősülő írók számára; az íróasztalhoz önmagát odaláncoló Oláh Gábor soha semmi hasznát nem vette aggle- gényi függetlenségének. A népes családot eltartó Móricz Zsigmond — függetlenül most az életmű minőségi különbségeitől — ezerszerte teljesebb életet élt nála.

92