Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - SZEMLE - Vasy Géza: Elsőkötetes költők 1978-79-ben (Benke László, Borbély János, Deák László, Fecske Csaba, Fenyvesi Félix Lajos, Fodor Ákos, Karácsondi Imre, Katona Judit, Kemenczky Judit, Keresztes József, Labancz Gyula, Nógrádi Gábor, Pátkai Tivadar, Petrőczi Éva, Tóth Erzsébet, Vaderna József és Villányi László köteteiről)

lyebben próbálja megragadni. „Magaslesből” szemlélődve tárgyiasságra törekszik, de ez meglepően sokféle hangvételt enged meg, az irónia s a derű sem idegen tőle. A hétköznapokat írja versbe, néha helyeslőén, néha elutasítóan, de leginkább az „ez van” gesztusával. Tárgyias szemlélete kétféle stílust próbál: egy realistát s egy avantgárdot, az előbbit több sikerrel.

Mindeme elismerés azonban sok gondot is takar. Mint annyi társánál, nála sem látszik a kibontakozás távlata. Kulturált, olvasható, néha érdekes verseket ír, de a magasles nem mutatkozik eléggé magasnak, mert nem az egészet mutatja, csak a részleteket.

Fecske Csaba versei (Arcok holdudvara,

Magvető, 1978) meglepetést aligha keltettek. Szándéka nem is ez lehetett. Hacsak azt nem számítjuk meglepetésnek, hogy a hetvenes évek elején úgy indult, hogy kifejezetten kedvelte a kötött formákat s vonzódott az idillhez. Nem divatot követett tehát, hanem saját egyéniségéhez illően szólalt meg. A szépséget, a harmóniát a magyar vershagyomány szinte elfelejtett rétegeiben kereste. Az idill mára megfakult, de helyét nem foglalta el igazán más. E vékonyka kötetet végigolvasva legfőbb élményünk a „mívesség”, a kidolgozottság, néhány formatípus érzékeny elsajátítása. De nemcsak a kötet vékony, soványka a tartalma is. Sok az utánérzés, s ez zavar még olyan szép versekben is, mint a Varjaktól. Kitörni formáiból és szemléletéből aligha tud, de ez nem is szükséges. Kis területen is lehet maradandót alkotni. Csak akkor meg kell őrizni természetességét gondolatban és formában egyaránt, s nem szabad leírni ilyen sorokat: „Minden arcok tüze világol bennem / Erdőt énekelnek a szarvasok/ Hegedű-lelkem csönddé leheltem / Hópárnán hétholdas vérfolt: Hold ragyog”. De érzi a jó példát is aszűkebb pátriából: Kalász László költészetét, módszertanilag ez valóban nagyszerű iskola lehet számára.

Fenyvesi Félix Lajos is későn jutott kötethez (Szívverések, Magvető, 1979). Nem vállal sokat magára, de amit vállal, azt becsülettel próbálja teljesíteni. Van érzéke a vershez, kulturáltan, egyenletes színvonalon versel. Csakhát... ő sem találta meg azt a magot önmagában, ami nélkülözhetetlenné tenné megszólalását. Nem tud eléggé eredeti lenni, minduntalan azt érzi az ember: ezt már olvastam, s ráadásul jobb változatban. Mestereiként Nagy Lászlót, Juhász Ferencet, Vas Istvánt említi, de igazi hatás csak Vas Istvántól érte szerencsére, mert Nagy Lászlóék képi világa, versépítkezése messze esik alkatától. Alapvetően reflexiós líra az övé, s ez nehezíti is pályakezdését, mert e nemben újat, de legalábbis érvényeset mondani csak több élettapasztalattal, nagyobb bölcsességgel lehet. így Fenyvesi harmincon túl is csak az indulásnál tart, s fenyegeti a veszély, hogy belefullad a közhelyekbe, a szelíd, de unalmas érzel mességbe.

Zavarbaejtő Fodor Ákos kései jelentkezése. A Kettőspont (Magvető, 1978) sok kérdést vet fel, de választ alig ad. Ennyire vegyes színvonalú anyagot a legcsekélyebb önkritika is megrostálna. Nyelvileg és gondolatilag egyaránt meglepően ki- munkálatlan, pongyola az írások egy része. S ez azért meglepő, mert nem a tehetségtelenség teszi ilyenné ezeket a szövegeket (itt helyénvaló ez a kifejezés). Tehetnénk azt is, hogy a kötet javát értékelve ne vegyünk tudomást a selejtről, de sajnos annyi a selejt, hogy nem lehet nem észrevenni. Lehet, hogy egy kísérlet balul sikerült termékeiről van szó, de ki kíváncsi ezekre! A Kettőspont után igazából még nem következik semmi érték. De jellegzetes ez a kettőspont állapot: a régebbi értékekből soknak az elvetése, ugyanakkor soknak a szemérmes, alig bevallott továbbvitele, s az elvetés és avonakodva elfogadás pillanatnyi patthelyzetet hoz létre, s ezért olyan felemás ez a kötet. A patthelyzet a nyelvi szinttől a világkép legtágabb összefüggéseiig érvényesül. Hogy a szerzőt idézzem, Civilizáció c. verse így szól: „forgóajtó áll / a sivatagban. Aki / kikerüli: nincs.” És aki nem! Az foroghat körbe eszelősen. Ha perspektívák csak ilyenek mutatkoznak, valóban okosabb se így, se úgy nem dönteni, hanem az átmeneti kettőspont helyzetet választani. De kérdés, hogy valóban ez-e a civilizáció?

Karácsondi Imre könyve címe szerint — Minden álom és minden szerelem (Magvető, 1979) — slágergyűjtemény is lehetne, vagy jobb esetben a századforduló valamelyik elfelejtett próbálkozása. Szerencsére a kötet nemcsak a címet folytatja, s többet is, kevesebbet is ad a várhatónál. Karácsondi teljesen kiforratlan pályakezdő, akinek egyelőre legfőbb célja: költővé lenni, s e cél hajszolása közben gyakran elfelejtkezik az útról, s arról is, hogy az öncélnak társadalmi céllá is kell válnia ahhoz, hogy közérdekű legyen.

Az út tisztelete a mondandó és a forma tiszteletét jelentené. Akkor nem lenne e kötetben ennyi a banalitás. Sajnos ez nemegyszer a táncdalszövegek szintjén jelenik meg, s ez több mint fájó, mert Karácsondi nem tehetség nélküli ember. Bár attól óva inteném, hogy tartós programnak tekintse, amit rövid vallomásában ír: „A versírás gyötrelmes gyönyörűségét elsősorban ellenségeimnek köszönhetem. A hitet önmagámban pedig barátaimnak.” Alkotói programnak ez édeskevés, s költővé se az önmagunkban való hit, se a vélt vagy valós ellenségek gyűlölete nem tesz. A szép szándékok önelemzés és világelemzés nélkül visszájukra fordulnak. A tehetség — bármekkora is — ajándék, de meg kell tanulni gazdálkodni vele. A kötet utolsó harmadában mintha ez a felismerés kezdene munkálkodni. Feszesebbek, keményebbek, tartalmasabbak lesznek a versek. A versteremtő indulatok olykor még mindig megmunkálatlanul görgetik elő a sorokat, de érződik a próbálkozás sikere is, amely egy újabb kötetnyi verset esetleg már figyelemreméltóvá tehet.

88