Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - Jánosy István: A hegyek éneke (vers)
kifordítván ruháját ugrott a mélybe, s a bányákból feljöttek a törpe kabírok: csak az ő mécse égett — asztalánál írt ott prédikációt: a pálinka hogy rombol, vagy bötüzgetett a Mezei szorgalomból, vagy installált a városhoz, megyéhez, hogy a kopáron népe ne haljon éhen. S hajó-nagy csípőjű, mongolszemű felesége, hol kisbaba sírt: a kunyhókat járta sorra: a babát, hogy ne sírjon, ne kábítsák mákonyba! Örök virrasztva lidércek éjszakáján, így őrködött — bús pásztor — esendő nyáján, s ha néha kiderült az örvénylő ég fölötte, a nép dalait írta le, gyűjtögette. S midőn a gond elült, s violát szőtt az este, ő lelke csöndesült végső zugát kereste, hol a vízszintes, a lapos, suta élet (Bánfán, a dómban) függőlegesbe tér meg, s szívében már csak egy él, az árjás Crucifixus (minden ártatlan kín felé a naív hit húz), s sok törékeny női szent: Barborkák, Máriák (titkos nővérei) zsongnak litániát: itten János-bogár élete véget ér, s a nagy Óceánba dalolva visszatér. FOLYÓIRATUNK SZERKESZTÉSÉBEN KÖZREMŰKÖDNEK BÁRTH JÁNOS BODOR JENŐ BUDA FERENC (főmunkatárs) GOÓR IMRE KOVÁCS ISTVÁN PINTÉR LAJOS ZÁM TIBOR 24
