Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 11. szám - Jánosy István: A hegyek éneke (vers)
JÁNOSY ISTVÁN A HEGYEK ÉHEKE Anyám alakja keskenyül mindig összébb, szemén a szürke-hályog mind ködösebb, s e ködben anyai őseim rémlenek fel: szláv óriások törékeny idegekkel. A dédanyám vállhímzéssel, főkötővel elődereng a gyantaillatú ködben, ki mikor kislánya torokgyíkban levégzett, a kútba ugrott és bánattá enyészett, s azóta él csak panaszos líd dalokban, viola mély fölött hófoltos alkonyaiban ... Líd zengésű lelkemben azóta nő a bánat, hogy a fekete szánkón megláttam dédanyámat. Hiába volt a férje egy népi isten mása, kinek országra szólott jókedvű tombolása. A lovakat imádta, isten volt a lovakban, s ha néha a városba szekerével berobbant, hogy birkáit árulja, lön vásár fordulása, lön a harangoknak csuda-kondulása, lön a legényeknek fokosos táncolása, lön a szép lányoknak szíve-lehullása. Véle bevonultak a városba az erdők: komor szénégetők, szurdékokban tekergők; az ősi bucskózások, a cigánykerekek. Késvillantáson túl a kérges szeretet. Mikor a császáriak forspontra rendelték őt, zúzmarán túl egy órjás Pásztort látott, kéklőt, s mikor csöngős szánkója a szakadék fölé ért föl, rántott a gyeplőn . . . zuhant a szán a mélybe A másik dédapám. Ő, Jankó Král barátja szelíden élt az almaszagú parókiába. Mikor orkános éjjel lobogtak a lidércek, s sziklák tetején a halfarkú lány kísértett, s a különc legény, ki nem néz senki szemébe,
