Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - Kurucz Gyula: Bechteref (regényrészlet)

kön megpattant a felszáradt verejték burka, új bőrre születtünk, csupán az én fejem és szemem maradt páncélja alatt érintetlen, éber. Harci riadót doboltak honvéddobok, művészi tornászok libbentek, agyafúrt diplomaták csoportja kalkulált, számított bennem. Félig zárt szemhéjam, tágra tárt érzékeim mezítláb cserkészték az ellenség erőit, állásait, ernyedéseit és gerjedését. Minden boldog győzelmű elpilledés után sáncaimba vonultam, haditanács mérlegelte a következő cselsorozatot, az újabb helyzet állította követelményeket.

Zsófia rég eszméletét vesztve követte harcmodoromat. Tudom, hogy isten, a föld, a családom, s jómagam miatt nincs öntetszelgésre alkalmas, pusztán méretei miatt önbizalomra gerjesztő fegyverem. Ésszel és érzéssel kellett hát pótolnom a mindent elnyelő fészek csecsemőkitolásra mért üregét, s meg is tettem, ami tőlem telhetett.

Testünk úgy kígyózott egymás fölött, mellett, alatt, mint fürge lovascsapat, izmos sikló a rá-rácsapó sas elől, vagy mint a játszóvizslakölykök, s nekem minden alkalommal, megadatott áldozatom révült sikongatása, ájulása, kábult feltápászkodása újabb halálra. Saját hevem igencsak szorongatott, de minden egyes ernyedésnél — mint mondtam, talán méreteim miatt nem rendekezvén elegendő önbizalommal — a biztosra, a még biztosabbra törekedvén, a győzelmeket mind mámorosán bezsebelve tovább nyújtottam a csatát. Nem bántam meg — újfent megveretve a kétellyel: létezik-e nőnek elég, hiszen a vélt elégig mindig úgy jutnak el, hogy a párjuk nem bírja tovább. Könnytől, nyáltól, verejtéktől ázó madonnám rajtam vetette, hányta, ringatta, forgatta a törzsét, — most, most kellett volna a hosszú haj, hogy lobogjon, repüljön! — számtalanszor felmászott az öröm hegyére, önkívületbe hulló arcára olyan reneszánsz mosoly terült, melynek látása mindent, mindent megért, ennek láttán bennem is elfogyott a vasfegyelem és vergődni, hörögni kezdtem. Elmúltomat szelíd vonásokkal megbocsátotta, aztán oldalt hanyatlott, megroppant a térde, s úgy elnyúlt kifacsartan, hogy egészségéért aggódva én húztam ki alóla a lábát.

Annyira futotta még az erőmből, hogy beállítottam az ablaktáblát: szemembe süssön, riasszon a hasadó hajnal sugara.

Lám, ravaszdi emlékrágcsálás életem berekán, most bezzeg semmi nem térítette el figyelmemet. Pedig a kavicson hanyatlik a nap, nyúlik az árnyék.

Nem! Nem halogatom az időt, mikor le kell rónom a folytatás adósságát. íme:

Három nap múlva (magyar posta) kaptam egy expressz levelet tőle:

Majdnem mindenben igazad volt. Én most abbahagyom. Köszönöm neked a szép

éjszakát! Ne légy izgatott: ezen a levélen kívül semmi nem árulkodik az ismeretségünkről. Több szerencsét kívánok neked, mint magamnak.

Szia Zsófia

Hát így történt.

Nem mertem elutazni, hogy megbizonyosodjak a haláláról —egyébként sem kételkedtem benne. Ő nem tudhatta, hogy én miért nem teszem ugyanazt. Nem tudhatta, hogy nemrég merültem fel a hiábavaló próbálkozásból. Ha időt hagy magának, talán megmássza a sehová nem vezető meredélyt. Ha a posta időt hagy nekem — mert egy napig biztosan várt rám—, elérem, s legalább elhalasztóm a tettét. Ha nem találkozunk, talán minden másképpen van. Az is lehet, hogy nem. Ki tudja.

A legegyszerűbb lenne most szolgálatkészen maskarámba bújni, negyed órával hamarabb, alázattal jelentkezni szolgálatra a konyhán.

Ott maradtam szolgálni, s szabad óráimban értetlenül tapogattam a Házba bejövő handabandázó, egyforma újságok s az ottani levegő közt az ürességet.

Az ott töltött idő alatt hatalmasodott el rajtam a bechteref: a gerincet derékban örökre megmerevítő mészruddá kötő kór. Akkor azt hittem, becheterefem van.

22