Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 11. szám - Kurucz Gyula: Bechteref (regényrészlet)

Megdöbbentem éberen figyelt. Újjait a pokrócba véste, szép testén megfeszültek az izmok. Már megint szekérhez kötötte volna életét, csupán mert megtett valamit, mert elélvezett, mert meghitté vált egy verejték szaga, mert elviselte egy férfi meztelenségét, mert maga is pőre volt, mert késztetve érezte magát — becsületességének tényét védve maga előtt —, hogy kőbe merevítse tettét.

— Ne szenvedj, Zsófia — szóltam. — Ne okozz fájdalmat magadnak. Te te vagy, én én, legyen ez elég. Szégyen nélkül, pucéran sodort egymás mellé a sors. Semmi többet nem adhatunk egymásnak, csak magunkat, s ennél nagyobb ajándék nem létezik. Egymásnak adjuk magunkat rövid időre, a csalárd világ hamisságai között csalafinta szándéktól mentesen, s ha elválunk reggel — mielőtt a villa tulajdonosa felébredne eunoch- tynos álmából —, egymással gazdagodván, egymás emlékét kitörölhetetlenül magunkba zárva megyünk tovább.

— Nem is látlak többé? — rebegte.

— Mindig láthatsz. Én nem felejtelek el. De valid be, vedd tudomásul végre, hogy szépséges éjjelünk után kagylónk ismét magunkra zárul.

— Nem akarsz látni? — értelmezte a maga módján a fel nem fogottat. Furcsa, hogy egy ponton az okos nők is megbutulnak.

— Zsófia, kedvesem! Saját életedre készülődj, ne újabb rabszolgaságra!!

— Nem láthatlak?

— Idefigyelj! — megfogtam a kezét, némi habozás után a mellemre tettem, pedig máshová kívántam volna, de még nem jött el az idő. — Ez az én testem — ez a te tested. Alázattal érintkeznek. Segítőkészen. Gyűlölöm az ideológiát! —fakadtam ki, mert indulatra vágytam, hogy elmozdítsam kettősünket a meghaladott, béna állapotból. — Az ideológiát mindig helyzet és érdek szüli. És szünteti meg, megváltozván. Valljuk be hát helyzetünket, érdekünket!

Még kiabáltam volna egy kicsit, bár éreztem, hogy csak handabandázok. Ezért egyetlen rántással két arasznyival lejjebb vontam a kezét, karcsú újjait, s egyúttal vonagló tekintetét, mely oda borította kígyógyűrűzésű vágyát. Bevallottuk érdekünket.

Eszünket vesztvén mostmár az előzőhöz viszonyítva másmilyen, nem a fullasztó túlfeszültség, hanem a lélegzetakasztó mohóság lavinájával szakadtunk egybe szűkös helyünkön hemperegve, egymás nedveiben megmártózva sokféleképpen, félkábulatban örömeinkre valamelyest figyelni már képesen. Mégis, még mindig magunkért küszködtünk, szememet fátyol zárta el társam őrületének kettős gyönyörétől — magamra maradtam.

Kobakom megint nagyot koppant, eszmélkedvén a nő meleg hasán. Mostmár fejemmel kívántam még elszántabban a ravasz, leselkedő gyönyört.

Sok vizet nyelt el szomjú torkunk, a verejték testünkre tapadt. Tovább beszéltem neki az előzők által megszabott irányba: ő meg egyre inkább hallgatott, illetve hallgatott rám. E száraz korszakban idejénvalónak éreztem, hogy szavak nedveivel vészeltes- sem át a pihegés és erőgyűjtés perceit, önmagára emlékeztettem, erősítettem, holott nyilvánvaló volt: önmagára ugyanolyan vak, mint a bírói szó után — azaz ugyanúgy vak mindenre fájdalmain kívül. Mit tehetek, mit tegyek, sápitoztam magamban.

Szó veszvén, marad a test. Kedvem is újra támadt. Ravaszdin újra Zsófiához láttam, furfangosan duzzasztottam ólálkodó kedvét. Ajkam felszáradt verejtéket tapintott rajta, bolyongó, cirógató, csiklandozó karindáimon fürgélkedő újjaim hárfán, citerán, zongorán, dobon, kovácsfújtatón, tubán, klarinéton, csiklandós gyerkőcön játszottak, míg begyekbe türemkedtek a pihék, megmerevedtek a szőrtüszők, új, tágító vér futotta be az ereket, s újra kaszárnyás vigyázzba merevült a két mellrózsabimbó.

Évtizedek — évszázadok? — óta feledett ihlettel láttam újra Zsófiához. Műremeket! műremeket! — dobolta agyam, s továbbította a parancsot minden tagomba. Testün21